Vers mindenkinek

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt, nem hátrafelé
nem is csomóként.
Valaki lassan, felfelé tart,
lépésről lépésre
szúrkáló tövisek ágbogán is.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
önmaga megfeszítése nélkül,
fel is ért oda.
Ha barát vagy,
nyomd meg a kilincset
és meglátod:
a rózsa
nem vérrel izzik
Lobogással.
Nem rikít,
nem bólint
réteges titkáról.
Csak hallgat.
Nem fecseg.
Hiánya tudósít,
üres helye ásít,
de csak akkor,
ha leszakítják...
Amíg nem tudsz örülni
mások boldogságának,
nem leszel képes
saját boldogságra sem...

Köszi Éva.:)

Henrik ez nagyon kedves volt :) )
Most aztán hazamegyek: hahó!!

Behúnytad szemed s messze jártál
titkon mesemanókkal ugráltál
játszottál velük tágas réten
bujkáltatok sűrűségben
daloltatok szivárványokat
s dobáltátok a csillagokat!

A nyár úgy csöppent le az asztalra
mint egy lencse
Aztán úgy is maradt,
míg szét nem maszatolták

Nem is leszek, nem is voltam,
csak a szavakkal játszottam.
Képzeletem hajóra szállt,
s merre a szél fújta a vitorlát,
arra repült, arra járt,
ahol a mesemanó várt.

El se mentem, itt sem vagyok
Csak egy kis szikra maradok
De nem bántalak, ne félj
Csak bizsergetlek, mint tarkódat a tavaszi szél

"ejj, szél fúj a hegy oldaláról
messze fújt el jóanyámtól, jajj
olyan messze fújt az attól
mint a föld a csilagokhóóóóóhóóóóóóóóógoktól
ejj, megy a szekér
hosszú az út
villámlik már vihar alul, jajj
hideg eső arcom mossa
nincsen, aki bétakarjaaahaaaaajajjjon"

ha hagyod, hogy rád hulljon
a kis piros üvegcse tartalma
sem a rák sem a hiány nem visz sehova
hisz nem is mentél el

Mind a kettő nagyon tetszett!

Halld hát! A hegy beszél!
Ki, múlt – jelen- jövőbe lát,
ki, hallja még
a szirt szavát,
mely ősi fák között kiált:
Térj vissza, visszatérj.
Ó föld, a fűből égre láss.
Fáradt az éj,
és lomha, mély
álmából jő az ébredés.
Elég a búcsú már!
Elmenned nem szabad!
Csend tovább? Csend mindenütt?
Ah! Nem – a holtak hangja kél,
mint távol omló zuhatag,
hol senki, mint én, s a habok,
hallgassuk egymást búgni, míg
dallal, mint a hattyúk elhalok.
Felnéz a Föld…

A mindenségre vágyott,
és elgondolta önmagát.
Gyönyörű volt amit elgondolt,
és a gondolat
ott fügött kifeszítve
középen a végtelen ürességben.
A gondolat energia volt,
végtelenül fehér,
átlátszó energia,
mely önmagát akarta szemlélni,
mivelhogy vak volt.
Végtelen láncokról álmodott,
hogy saját ürességét kívülrekessze.
Szétáradt az idő és a tér...
Út bárhova, évszak akárhova vet,
szabadság, megérkeztem,
megtaláltalak, fogdd a két kezem...

... egy kilépett pillanat
dübörgő basszusok
dobhártya-szaggatón
verik az ajtót,
tépd fel a sebeket
nem léphetsz be,
tárd szét hát kezeid:
ilyen a világ.

halvány páfrány
árnyék az ablakon
szaggatott képe
csendben a tegnapon
remegésben lebegő
törekvő mély
emlékében ölelő
életemként
minden enyém

Keserű megint a szám íze,
Nem tudom, nem az unikum vitt-e
Csábításba megint, hogy felejtsek
Vagy csak az epe az, mert kesergek
Rágyújtok még egyszer, nem számít már
Hogy a hiányod visz el, vagy a rák
Persze sokan mondják, te barom,
Van még rajta kívül nő egy halom
Egy traktor kéne, hogy kihúzzon
a szarból, vagy egy szekér, nem tudom
Mit kéne tennem, de hamar
Ez a keserű szájíz kurvára zavar
Itt a tavasz, a nők, mint virágok
Kinyíltak és ha majd jobban látok
Észre is veszem, ahogy rám ront
A nekem járó tíz deka feromon

Kis piros üvegcse,
a szenvedély szelleme,
őkelme
lakozik benne.
Szétrobbantja a Tavasz
s a piros csillámpor
szertehullik a város felett
s a szívekbe
reményt és fényt
perget.

próba, szerencse

ha mégis, ablakot nyit a világra,
beereszti, hadd vegyüljék
bennt és kinnt.
Fent és lent.

de az ember a saját lakása szagát sosem érzi

és a szemek mélysége
vonzása, húzása
viszont új, borzongató és meglepő tapasztalás

A városnak kétféle illata van:
egyszer a tavaszi fák ontják
virágkelyhükből a kábulatot,
télen pedig a hóból árad
valami egyetemesen tiszta éteriség.
Ha nem számítjuk az alapvető
kutyaszarszagot.

Talán a hangok hiányoznak
de talán méginkább a szagok
(a fúró hangja szétfúrja az agyam
és még a billentyűk koppanását se hallom
talán ki kéne menni)
a színek is csak épp érintőlegesen
igazából minden
ha az ember csak vár

Meleg helyek
Színezüst fény
Gongás fejemben
S a haldokló remény
Megkapaszkodik
Egy érzelemben
Szememben
Csillan valami
Szikra
Legördül a szikla
És fény
Remény
Összecsuklik
Az utolsó levéllel
Lehullik
Varjú rikolt
Egy lány sikolt
Szép az élet
De már csak volt
Annak ki fekszik hidegen
Annak aki holt...

rátelepszik a...
zéjszakára két
csávó
vigyázz bébi
az ötvenes években
nehogy elvigyen a
závó

sorolva hataraim
hol van hatara mi varat magara
minek termeszete hatartalan
es idotlen a terben ahonnan jon
meddig tart az evszak
szamunkra idegen tajakon
rokon illatokba burkolozva
a masik oldalon
ahol ejjel sut a nap
es jokedvunk telen
nyarba oson megszokesunk
a megszokottol
amit atszamitva vehetunk
megerkezettnek...
megehezettnek erezve magunk
a megtalaltsag kielegulesere
hol van tehat
hatara a szabadsagnak
barmit jelent is az...
hol van tehat hatara
a jelentesnek
barmibe kerul...

a tavaszi kampány
még várat magára
az illatok még csak a testekből szabadulnak fel
de nem a levegőből
a természet még nem adott megerősítést

a köldökzsinór az
nem lehet más

mint aki egészen betépett
de egy láthatatlan
de annál húsba vágóbb
fonal visszatartja

érthetetlen jókedvemben
borsó lettem, s falnak menten/m
:) )

minta ki szotlan de vele ep lett ?
ontja versed lelked mi enek
szonak hangzik huvos halomba
viragzik az eperfa lombja
viragzik az
eperfa lombja