Nem találod magadat,
Elment ki szeretett,
Elment, és itt hagyott,
Azt sem mondta Jónapot.
Azóta minden bús,
Folyton unod Magad,
Nem eszel.
Sem húst,
Sem répát,
Sem halat.
Mindig Őrá gondolsz,
Vágyod, hogy ott legyen.
Kabátodon még egyet gombolsz,
Hisz hideg van a hegyen.
De már nem fogja kezed,
Nem melegít ölelése.
Ha lett volna eszed...
Most bújhatnál az ölébe.
De csak sóvárogva nézheted,
Amint rád mosolyog a képről,
Mit még az elején adott,
Mint tanút szeretetéről.
Szemedbe könny szökik,
Verheted a fejed,
Mert most már biztos,
Hogy nem Ő lesz a nejed.
Kísértenek az emlékek,
A sok szép együtt töltött
pillanat,
Ahogy haja a vállára omlik,
Majd ellepi arcodat.
Az illata olyan volt, mint...
S még néha orrodba szökken,
De sajnos csak odakint,
Mikor a villamos döccen.
- Hiányzik mi?
- kérdik tőled mások.
De feleni nem tudsz,
és fájnak a barátok.