Ezt nem nagyon nevezhetem versnek, inkább csak a
szerdai kotyvaléknak amit az agyam termelt:
Megfojtalak
és közben én nem kapok levegőt,
fulladok
elvesztem magamat,
nem látok,
maradok
karmaimat erősen
a nyakadba vésem
de nekem fáj
és én vérzem
szabadon engednélek
de nem tudlak,
megfulladtam már
és te elmész
bár próbáltalak itt tartani.
Te egy karcolással megúsztad
Nekem a szívem beletőrt
a karmolásba
és te már meszze jársz,
de én még itt maradok,
emlékek porszemeivel játszadozok
Te Teszel
Te Élsz
Te Színeket váltasz
én maradok
és a magam
miniatúrává változom,
Drága senkim
Drága mindenem
Drága halál
Drága életem
szememtől megvakul a fény
üres garfikai jelzésekben
nem találok reményt
nyakadból szállingózó
illatos molekulák,
porszemek mik talán
a válladrol vándorotlak
a földre,
beenük éle,
bennük halok meg,
veled,
de mégis nélküled.
Mit gondolt e szánalmas elme?
hogytán mit szavakkal nem lehet
azt kiöltözözz, (vagy éppen
nem)
testével éri el?
Vagy tán véresre rúzsozott ajkai
megteszik a csodát?
Vagy tán erőszakban,
lelki terrorban látta a reményt?!
Szegény Szánalmas Ostoba lény...