Tisztelt olvasók! Remélem nem zavarok meg
senkit írásaimmal! -))
at
Hulló csillag
Hulló csillag
A szálló rengeteg
Robban
Fényre törő árnyék
Halott játék
A gondolat síkján
A szél ringatja csillámporát
Benne volt
Benne akart lenni
A csend, mert zaj volt az egész
A halálsoron
Mert mindenki felnéz az égre
Kék, vörös, szürke
Fekete-fehér
Egy keringő
Miért volt a van?
Miért van a lesz?
Körbe-körbe táncolt eszmék
Elmúltak, mégis vannak
Nincsenek és mégis lesznek
A szabadság
A gyönge felismerés
Megint a hegedű, a mélabús hangszer
Szólóban, mint a magány
Négy fal között
Ritmus, szavak, zörejek
Hangok
Előre-előre
Felrajzolt képek
Férfiak, nők, gyerekek
Megy minden, mégis minden mozdulatlan
Bezárt ajtó
Bezárt ablak
Nyitott szemek tekintenek új világba
Kisírt lelkek
Férfiak, mind gyerekek
Asszonyi sorsba bújtatott nők
Eszmék, családok
Könyörgő ima
Mert félistenek
Előre-előre
Körbe-körbe
Szédülés az egész
Mint beszívott kábítószeres
Bezárt ajtó, bezárt ablakok
Pörgés mindenfelé
Szaladni kell, rohanni
A sors utolér
Apák, anyák, gyerekek
Tékozló istenek
A vágy erősebb
A történelem utolér
Kiforrt eszmék
Ennyien lennénk
vágyni akart rajzok
csüngtek, lógtak odafenn
szánalom és kopott kristály
az élet vajh mennyit ér
bágyadt arcom él a felkelő nappal
búcsúztam a teli holdtól
csillogó és forró éjszaka
a sustorgó álmok
kavargó légörvény
tudatom legmélyén külön
bolygó
másik lét
párásodó szembogaram
ahogy villannak a képek
fekete-fehér kockák
a fogyó holddal
a hulló csillagokkal
a mozdulatlan forró nappal
érintetlen terület,
amin az idő vánszorog
a lomha csend
pillanataim törnek
kalandozva a hit és remény felett
magasan
magasan
mégis önmagam alatt
bolyongó bolygó hasztalan
virágzó temérdek kavalkád
tán a csend és a nyugalom hiányzik
mint csörgő vekkeróra
a történelem játszódik odabenn
emberek, festmények
filmszatíra
levelek, emlékek
egy elhagyott balettcipő
asztalon felejtett papír
kifolyt tinta
lélekmaradvány
utolsó lehelet
fázom
összehúzva
bölcső, kiságy, matrac
villogó eszmények
emberek
anyák, apák, gyermekek
szótlan és meredek
egyedül
vérrel
verítékkel
rügyező útjaim
kietlen kínjaim
anyák, apák, gyerekek
többes a szólam
nem birtokol
mező közepén nagyra nőtt fa
megint rám tör a félelem
riadalom
sok kis bokor
újak
együtt hajlunk jobbra és balra
a szél pedig ráncolja homlokát
felnézek
a megszámolt csillagokra gondolok
ott ragyogtak éjszak
viharban bújtak szívembe
a zene szól
ringat vissza
az út kifelé vezet
mert sötét minden
de a fényt látom
anyák, apák, gyermekek
suttogó ember arcok néznek
csendesen hullámzik
a fák és bokrok a mező
közepén
ahogy levelüket fújja a szél
ajkam harap a holnapba
apák, anyák, gyermekek
én is eszmélek
feledve mindent a tudat
de én itt vagyok
de én itt leszek
és zöldellni akarok
......
Valami hiányzik. Az egész egy nagy,
fortyogó húsleves, ami önmagában
zavarodik. Az éjszaka. Az ital. Az etno, a blues.
Hegedű ringat, mégis
gitárt vár az ölelés. Az óra
hangosan kattog. Szívem méla és
tépett
éjszaka felé lohol. Az ég ezer
csillagtól ragyog, alatta feszes
hótakaró.
Telihold vigyázza gyermeteg nimbuszát az
érzésnek. Valami üres
idebenn. Valami kopog. Talán a szánalom, az
idő sík tengelyén egy
csomó ember zajong. Dohánytól
fülledt kocsma, társalgó
óriások, üres
söröshordó. A világ dolgai, az
alkohol mámora. Pillanatok tűnnek fel.
És
az eltűnő pillantások. Táncol a
valóság. Feszes bőrbe
öltözött, magát
áruló emberfia. Szabad a vásár.
Könyörtelen, fulladó erotika. A
gőz,
érzelmek, mozdulatok. Tapintás. Forró,
igen forró. Belül öldöklő
románc.
Kipattanó hormonok. Félmeztelen férfi
vetkőzik. Hófehér bőre
fénylőn
sikolt. Feszült izmai sugároznak.
Önkívület és ájult
borzongás. Forog a
világ. Egymásba boruló emberi testek.
Hajszolják. Karok ölelve,
ringatva egymást. Csípők simulnak,
rángatóznak. Érzéki. Csontig
hatoló
nyelv és csókok. Izzadt minden.
Férfiak. Nők. Kérkedők. Valami
hiányzik.
Valami forró, üresen tátong. A szemek.
Kék, zöld, szürke, barna. A haj.
Rövid, barna, világos. Pillanatok. Karok.
Ölelő. Gyötrelmes. A zene él.
Bennem a ritmus. Kívül férfiak.
Kívül nők. Kívül minden.
Belül tör. Mélyen,
lelket szaggató. Egy éjszaka. Megint csak.
Felszabadult, gyűrt lepedőm
hajtom. Gondoltam. Vágyom. Valami hiányzik.
Éjszaka. Megint érzem.
......
Tegnap
Lázadva kérdem a tegnaptól:
Hova tűnt? keresi értelmét.
A képek csak álmok,
Vad zuhatagként borulnak,
Selymes orcádra csókot nyomnak.
Egy pillanat, amit tudnod kell.
Oly édes és különleges a csend,
Lélektelen harang kondul,
Hangos film csap arcul.
Az erdő mélyén ott lohol egy
kentaur
Vigyora kaján és lassú, földet
döngölő,
Mikor a folyó sistereg
Azt hallom szörnyeteg
Forró, rühes és mégis rengeteg.
Lázadva érzem magam.
Mai keserves szóval, szánalommal.
Hegedűszó gyötri a kósza
hírverést,
minden fáj, minden zenél, a semmit
hallom.
Termékeny utat kósza állathad
tiporta
De miért sodorja édes kincsét a
természet?
Patásan rúg belém a szomj,
Emberi arca kárhozatra ítél
Nem félek, mégis itt a tél.
Az ezerszer elmondott rigmusok és
csapások,
Ami eddig szólt, csak éteri, kozmikus
erő
Napsütötte, vért izzadt
valóság.
Könnyes a tegnap, kendője
szétfoszlott
Ágyékom görcsöl, halni kész a
félelem,
Kacsint élesen, fogát csikorgatva
Erős, mint a lelkiismeret. A tegnaptól.
A holnap pedig csalhatatlan és várod.
Üveges szemed, fagyott könnyed lesz
valód.
Erdő mélyén farkas szemeket
vadászom,
nézem és kimondanám, mit nem
értesz meg,
De hagyd, hadd szóljon a végzet,
Olyan az érzésem, mikor tiporják a
népet
Elfojtott remény és sugár csillan.
Tényleg. A fény! Olvad sóhajtva a
kényelem.
Ez van ma. Mondva csinál a félelem.