Megintpetri
"Az vagy nekem "
Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér:
hol símogat, hol üt
(új gép: alig lelem az ü-betűt);
mi szemnek a nap, szájnak a kenyér:
mindennapi és szembesüt.
Kedélyem így mostanában fanyar,
talpam alól az út: kifut.
Holott én azt hivém, egy-két kanyar
még így-úgy kijut.
(Nem arra gondolok, amire te nem.
Jaj, el se kezdjük! Édes Istenem!
Róla még lesz szó. Szögletes
zárójelben
– ami nincs a gépeden.)
De nem. Pedig ez – azt hihetnők, nemde?
egy ilyen élet után megilletne –
– –
Mi is? Új hibridek-Hebridák?
Barikák? Barrikád?
És miért? Mert? Milyen volt
„ez” az élet?
Igazad van. Nem tudom. Csak azt hittem…
Hogy? Ja, hogy mit? Nem tudom. Csak
téblábolok itten.
(félre:) Ez vagyok, ez a tipródó,
lúdtalpas tébláb,
gondolni is rossz rá, hogy Isten épp
lát,
saját képmását,
másképét. Habár? Gondolta volna
meg!
Már akkor sem volt egy „mai
gyerek”,
mielőtt ész nélkül teremtgetett.
Csak rajta! Nézzen bele a tükörbe.
– Szimmetria-elv! – az
egyenes-görbe
fakerék forog – ő csinálta
– körbe:
forgunk Gondviselés-kerékbetörve;
Szentlelke rajta, viselje a Gondot.
És innentől már egyszerű, amit
mondok:
Háljunk egymásba járni, mint a
lélek.
(Most inkább egy napig enm írok
saját,de ezt muszáj ide...)