787 ha kritika, ha dícséret, kösz
és van még
úgy, ahogy
Fáztunk egész télen, türelmes volt
a hideg
A hegedű húrjai fagyosan szóltak
És imám csendben: egy pici lépés,
talán csak játék
Ahol nincsenek szabályok
Úgy, ahogy én
Úgy, ahogy néha várom
A tér üres volt, mindannyian ott áltunk
Beszélt minden kép
Egy öröknek hitt vágy, talán csak
ajándék
Ahol nincsenek évek, percek
Úgy, ahogy a zongora lágyan pattog
Ahogy néha várom
Csókod lopott volt, néma sikoly, meddő
ítélet
Egy halk vokál, fülemben hallom
Ott fönn a hegytetőn
Szakadó hó szabadságom
Az olvadó szándék hevében
amikor pehelybe bújtatott pokol fénye,
hogy álom legyen harcod fénye
Az örök sötét
Úgy, ahogy én
Úgy, ahogy néha vágyom
Szorosan fonódva testet a tudattal
Áriát énekelve
Részeg józansággal felülemelkedve
A hangok útvesztőjében
Hol megvetett egy ágy
Hol megvetem a bánatot
Hogy tömeg szóljon úri csendben
És király lépjen
Ellensége ösztön, puszta lárma
Talán a föld, talán a száraz
tenger
Üvőltve a kín kamrájában
Úgy, ahogy én
Úgy, ahogy én várom
............
Rám szólt, üvőltve kért
belém harapott és megkostolt
Az voltam. Ez lettem.
Az elmúlt idő pedig haldoklik,
csendesen, elnyúló hangon
és azt mondja- Az is én voltam.
Mégis mi ez? Miért? Hogyan?
Az élet nem válaszol
Az élet nem ígér. Az életet
élni kell.
Évek szaladnak, pillanatok jönnek
Lesújtanak, felemelnek
Süllyedve és emelkedve,
kérdések és válaszok
nélkül
Nincs ht és csoda, nincs titok
A sors és történelem,
a végtelen percek.
Szeret, utál, feszít és karcol.
Vágyat rajzol
Elhagy, kezem fogja és elenged
Kockák, fotók és elhalványul
minden papir
Kitöröltek az emlékek
Semmim sincs:
Se holdam, se éjjelem, se nappalom
Senkim sincs, csak az óra ketyeg halkan
Egy felépült világ dőlt
össze
Viasz és marcipán bábuk,
nem létező emberi kapcsolatok
Eltűnt minden, mit hittem, hogy van
Hittem, de tudtam, nincs, mert álom az
egész
Az egész világ és a
létezés
És csak én maradtam, egy végtelen, egy
egész-
a kopár, fák nélküli
városban
elhagyott tudat, érzelem és
ösztön
a kihalt szavak, szerelem és szeretet
Nincs már kinek mondani,
Nincs már kérdőjel és pont, az
ékezet
Gyertyát gyújt mindenki lelkében a
karácsony
A láng ég, vele ezek a sorok
Midőn kialszik egyszer,
lezárt lakat kerül e lapra,
hírdetve,
hogy ennek is vége.
.....................
száz ünnepre
megfogant a kétségbeesés
szeplőtelen, tiszta, fogát
vicsorító
száz ünnep múlt el már
de a csend szól újra hozzám
szüzies mosolya jajveszékelő
örök gyalázat, örök és
hitetlen
két kéz imára kulcsol
a kereszt foszlott szálkák halmaza
szöget ver a mindenható
távolban mormoló emberkórus
testem fáj, testem reszket
száz ünnep múlt el már
pokol és a menny kapuján
ima, gyónterem és a
rózsafüzér
fölötte glória és csöpög
a vér
ha visszatérhetnék, lázas arcommal
szűtelen vággyal, száz ünnepre
hogy szóljon, hogy mondjon
hogy akarjon
hogy feslett képét láthassam egyszer
és arcát ne takarja el
mert megszületni milyen egyszerű
üdvözlégy hát gyermekem
de száz ünnep múlt el már
hogy valamit nekem mondanál
álmok nélkül múlt el sok-sok
szürke év
mert az ima kevés, mi atyánk
aki a mennyekben
magasztos valóság, s tehetetlen múlt
mert száz ünnep múlt el már
szívem bezárt ajtaján
....................
Döglött kutya nyaldossa belsejét az
elhallgatott szónak,
odafenn a csillagok fényezésre
várnak,
idelenn szörnyetegek téblábolnak,
mert a busz megint késik, és az
érzéseket kapkodják
napi háromszor egy.
Szabad vagy gyermekem!
Szabadnak születtél!
Miért vannak bűneim?
Miért? Vannak bűneim?
Az ember, holmi könnyű vér, nem
prosti, nem eladó, de lelke kiadó,
az egymásra tapadó szavak, erkölcs,
ösztön és a bűn,
a lélek és deformált belső,
belekkel átitatott képek,
háború
vad csaták, gyöngyöző
veríték, ahol tested válik
feszültté bennem.
Szabad vagy gyermekem!
Szabadnak születtél!
Miért van szabadság?
Miért? Van szabadság?
Hosszú, elnyúlt, fülsiketitő
nyögés, mert sétabot simul
hátamon.
Vállalom, vállalom, mert elmúlt a
gyermekkor, elmentek és itt hagytak.
Elmúlt és mélyebb lett,
elkötelezett, mint lélekharang a villamos
síneken,
meríts ki erre jársz, bűntelen és
bűnös vad orgiák
Minden a tiéd, az elhervadt virág, a lehullt
tégla
a felaprózott testem és összerogyott
mozdulataim.
Hagytam, hagyom, nem akartam, nem akarom, de tiéd
vagyok.
Mert csókot lop a gyűrűző
kékség, csókot akar és nem vallja
be
mégis jó, tömény, fél deci,
még egy
mert tömény, fél deci, még egy
és az út porát rúgja
cipőm.
Elmúlt? Istenem, mi van akkor, nem süt a
nap, és esik az eső.
Ez nem lehet a tél, de mindegy is, csengetsz,
cipőd az ajtó előtt hagyod.
A füst pedig száll. Fehér: hírdeti
az élet mérgező.
Gyermekem szabadnak születtél!
Atyám, akkor hagyd hadd függjek
tőle!