Nézd, kedves Koala, mit művel az emberrel a
szerelem; ha nem figyel, rímel, meg
archaizál, megminden:) Persze, ez már mind a
múlt. A nő, a rím, a vers...
Utazás
Száguldunk előre. A végtelen
Benéz a szélvédőn;
kénytelen
Meglátni Bennünk a nála
Nagyobbat; s elönti a hála,
Hogy létezik hozzá mérhető
Érzelem; nem múló, nem
felejthető.
A kép fű, fa, bokor, puszta;
Együtt látjuk csak azt, mi húzta
Testünket e tájra. Itt lészen
Lelkünk egyesülve, egészen.
Látni a Holdat felkelni:
gyönyörű!
A Várhegyről nézni: oly
egyszerű!
Messze kell menni, hogy ne legyen
Csak mi, s végtelen tér; elegen
Vagyunk így is, hogy lelkünk lásson,
S párban szárnyaljunk e világon
Által, bele a mindenségbe:
Izzva, vágyva bele a fénybe...
Várrom, erdő, malom: díszletek
Ahhoz, hogy elhiggyed: én Veled
Akarok menni, oda, hol csak
Együtt világítanak holdak;
Igen, Jupiterhez, vagy még tovább!
A Vegához, mert ottan mély csodák
Várják azt, ki érzi: fénytelen
A hajnal, ha nem vagy kénytelen
Halkan kelni, lassan... nehogy a
Kedves érezze: Ő a tű foka,
Kin lassan kell átcsúszni, mert az
Álma kincs! Vigyázol, ne riaszd!
És másnap új terek, új
város...
Új éjjel? Ugyanaz! Határos
Csodával, amit ti műveltek
Egymással; Veletek műtermek
Lennének tele, ha festeni
Lehetne egy ilyen szellemi
Összhangot; nem lehet! a zene
Sejtet csak abból, mit érzene
Szegény kívülálló, ha
éppen
Angyalt vágy érezni; egészen
Csak mi tudjuk látni, merre is
Utazunk: Reggel is, este is...