A magányos éj balladája...
Még gondolat sem voltál, már
szerettelek,
S szomjaztam mohón a szerelmedet.
Talán már sejtetted, de biztos nem
tudtad,
Hogy hét éve szívem csak érted
dobban.
Lelked zenéje, ha ott volt egy dalban,
Az enyém is rezdült és szenvedett
halkan.
Pedig kétszólamos dalra minket együtt
írt az Ég,
S ha nem hallom a hangod, szívem fagyos, mint a
jég.
Hiányzik az éjjel, hogy átölellek
halkan,
Hiányzik a reggel, hogy suttogásod
halljam.
Ordítanám az éjbe, hogy mindenki
hallja,
S lelkemnek nyílt sebét jobban ne marja:
Ébredj, ó május, ó szunnyadó
szenvedély!
Eljött a perc, mikor két fél újra
egybekél!
Összeforr, mint a seb, melyet e kínzó
szerelem
Ejtett meg magányos, vágyódó
szívemen.
Jöjjön a vihar, az utolsó
háború!
S szűnjön a szívemre telepedett
ború!
Jöjj el, ó Napsugár, süss be az
ablakon!
Kérlek, add nekem Őt, kire oly rég
várok nagyon!
Most csendet érzek újra, de mily’
csend ez vajon?
Vihar utáni, vagy csak a magány üt
agyon?
Az kell nekem, tudom, mit nem kapok meg talán
soha,
S tovatűnik minden végtelenből
előtörő csoda.
Bár egyetlen pillantása vonzóbb, mint
az Éden,
S a Mennyben vagyok nyomban, ha megérint
kezével,
Mégis többet jelent nekem az Ő
boldogsága,
Mint ostoba lelkemnek múlhatatlan
vágya…