Mese a csillagról és a
fűszálról
Hajdan vadregényes tájon léptettem
lovammal,
büszke feje takarta, s így az utat nem
láttam;
nem is azt néztem: a mennyboltot figyeltem,
így estem le a ló hátáról,
én szerencsétlen!
Majd később arra eszméltem fel,
hogy mozdulnom többé nem lehet,
egész testem megbénult, vagy csak
tán
lábam törött… de nem: mindenem
fáj!
Próbáltam én felállni, de nem
engedett,
mert felnéztem az égre, hol csillag
fénylett,
egy távoli pont tartott vissza, onnan
fentről,
mentem volna, valami visszahúzott… innen
lentről.
Sötét, vak éj volt, mindenhol köd
és felhő,
csak egy csillag, de fénye túl
messziről jön;
az örökre marasztal,
tündöklése megbabonáz,
ámulásra kárhoztat: mozdulni sem
kívánok már.
Hálám zengjen, drága lovam,
tehozzád,
hogy épp itt, e varázsföldre
hajítottál!
És légy átkozott is, nyugalmat sose
lelj,
mert keservben úszok! Nézd, mit tettél
velem!
Mert ha a Nap kél, Ő (bár ott van)
eltűnik,
s a kellemes helyett rám Igazság Fénye
nyílik;
ez is vakít, mégis más: elkeserít,
megrémiszt,
furcsa… mi életet ad, bennem
méreggé válik.
Gyönyörű, éber
áloméjek, néma, zord nappalok
végtelenje elszállt, és én
szédülök folyton.
A hideg valóságban vad ábránd,
hogy ne fájjon,
majd ismét s mindig a kábító
álmot várom.
De mikor a valóságban élek: kínra
ébredek;
s milyen különös: szívemben
zápor ered!
Ragyogó, égető napsütés
mellett zivatar,
ám a szivárványt nem látom, az
elmarad.
Fekszem a sárban a messzi égre
bámulva,
mámoros áhítattal a csillagot
várva.
Egyre duzzad a sós folyó: már-már
fojtó,
nem számít, míg Őt látom, a
kápráztatót!
Néha karom nyújtom, bízva emelem,
hiába is tudom ésszel: soha el nem
érem;
mert akkor a horizonton épp kezembe
fér…
de ez is csak újabb ábrándozó
tévedés.