Saját versem:
PÁRBESZÉD
Teliholdas éjszakán, én és a
Magány
Egyedül sétálunk egy kopár parkon
át,
S a csendes éjben halk hangokat sodor a
szél
S látom, amint egy férfi az árnyakkal
beszél.
- Óh Árny... mi tegyek? Szívem
vérzik
s tehetetlen vagyok.
Nem engednek utamra, fogva tartanak nagyon.
Önző s gonosz a Világ, nem
találom helyem,
Gondolatban élet és halál
között lebegek.
S szólt az Árny:
A döntés a Te kezedben van.
Zárd le múltad, s nyiss, egy szebb s
fényesebb jövő felé .
S meglásd ott már várnak rád,
fordulj hát a fény felé.
- Óh Árny! Hogy éljek
nélküle?
Hiányzik kedves mosolya, lénye,
törődése... maga.
Minden porcikám érte kiált:
Hol van? Vajon vár még rám?!
S szólt az Árny:
Óh! Ma éjjel mily tiszta az ég...
nézd!
Meríts erőt a holdból, meríts
erőt végre magadból!
S ne hagyd, hogy lelkedet megmérgezze,
E démonokkal s lidércekkel teli
világ,
Üldözd el ki ellened kiált.
... majd elcsendesedett minden, elállt a
szél,
Láttam, amint a férfi a Holdra emeli
tekintetét.
Ekkor egy nagy fekete holló szállt
felé,
Majd ismét hangokat hozott a szél.
- Óh Árny!
Most már értem!(?)
Tudom mi az élet s mi az, ami éltet.
Küzdenem kell érte, s míg a fekete
holló vigyáz ránk,
Addig életünk nem pusztán
álomvilág,
Jöhet még boldogabb világ.
S szólt az Árny:
Most, hogy már érted, mi az élet.
Menj utadra, kérlek. Mennem kell.
Lassan jön, a hajnal s átengedem a
világot a Fénynek.
Menj Isten hírével!
... a férfi elköszönt s csendben
tovább állt.
Vállán ült a holló, mint jó
útitárs.
Tudta vár rá egy jobb és nemesebb
világ.
Megértette, csak akarni kell a
változást.