A csöppség
Elveszik tőled azt, mit alig hogy
kaptál,
S te nem tehetsz róla, anyádtól kapott
sorsod; a Halál.
Szánalom az egész világ, nincs
logika,
Újra s újra látja, milyen
megkönnyítő számára a
csöppség halála.
Szegény ártatlan kisgyermek, megszülte
szerető anyja,
Ki végül úgy döntött,
életben sajnos nem hagyhatja.
„Minek nekem még egy, ki csak viszi
pénzem,
Ki rám tör, s megrövidíti
életem,
Nem, nem. Életét majd én elveszem,
Nem kell nekem ahhoz ráérős Isten,
S majd ráfogom, hogy ő vette el,
Ő szerette volna magáénak, mindenkit
meglel.
Nem bújhattunk, nem akarhattunk,
Majd szép csöndben elmúltunk.
Igen, ez jó lesz, ezt így kell,
Nem, semmilyen következmény nem
érdekel.”
Majd lassan kést mért szívébe,
S kis csöppség életét
vesztette,
Mely még tiszta volt,
Kit a sors még el nem hanyagolt,
De vége, mint mindennek, minek volt
értelme,
Meghalt, s többé nem vehet
fertőzött levegőt,
szerencséjére?
Anyja pedig elbújt, s nem volt
következménye tettének,
S egyetlen szemtanúja az esetnek; nem
érthetnek!
Mert ők mind ilyenek, rád sosem
néznek,
S miket mondani akarsz? ÉRDEKTELENEK!
Éljenek!
Ők azok, kik ebben a világban vezetnek,
De mi se, ők se, ezzel mit sem érnek.
Lassan a történelemben elvesznek,
S majdan rájuk úgy emlékeznek,
Mint holmi hősökre, kik életeket
mentettek,
De az igaz nép csak annyit mond:
DÖGÖLJENEK MEG!
Az anya pedig? Úgy tesz, mint ki sajnálja a
halott csöppséget,
De belül mohón, s hangosan csak nevet,
Mert rajta kívül senki sem tudja,
valójában mit is tett.
Sajnos ilyen az élet, fájdalmasan s
igazságtalanul ér véget,
S a legfájóbb, a csöppség
erről nem is tehet…
Woodoo 2004. 06. 17.