Vámpír
Szép nap ragyogott, éj köszönt,
minden a megszokott,
De valami történik veled, szemed valamit
látott.
Sötétből rád veti magát egy
lény, s fogát húsodba vájta,
Véredből ivott, majd Haláltól
bűzlő leheletét arcodba
fújta.
Testedből lelked kiköltözött,
Az, melyet a fény üldözött,
S kifacsart tested a föld fölé
emelkedett,
Utolsó pillanatokat vetített eléd
szemed, szép képeket.
Mely mindössze a múlt, régmúlt,
elmúlt,
Ami nem hagyott mást hátra; mint
szívből lett hamut.
Oly fájdalmas, oly hallgatag,
De tudod jól, bőröd vastag,
Mégsem segített, a fogak rajta
áthatoltak,
S te is oly lettél, mint Ő, átkozott
élőholtak.
Görcsbe rándult ujjad a porba ír,
Ám senki sem segít, Ő is csak
néz, a Vámpír.
Senki nem kérdezte, „Akarod ezt a
sorsot?”,
Ehelyett valaki a magasból rád új
feladatot rótt.
Mert mi is a jobb, élni és fény
elől sötétben bujkálni,
Vért szívni, és örök
hazugságba burkolózni?
Vagy napra lépni, szenvedésben
elégni,
De büszkén ott állva, s hangosan
gyötrődni?
Mindenki saját sorsa irányítója,
Mégis, elvették tőled azt, ami
boldogságodat adja.
Többé nem láthatod a Napot,
Számodra az már örökre
lenyugodott.
Éljen az élet! Nevetségek! Semmi nem
jó,
Életed mostantól olyan, mint a
süllyedő hajó.
Nem öl téged semmi, vérrel
élsz,
Mindenkit kihasználsz, de mindezzel mit
érsz?
Nem sokat, csak az ösztön hajt, nem a
tudat,
Mindenhogyan csak egyre törsz; elkerüld
halálodat.
Inkább a szánalmas élet, mintsem az
ismeretlen,
Inkább a szenvedés, mint a sötét
végtelen.
Sorsod más kezébe adod, eltörlöd
akaratod,
S többé nem látod nyugvó
fényt adó Napod.
Valamit valamiért, kegyetlen a lét,
Mennyit élhetsz még, ez a tét.
Sajnálod, nem számít, vége ennek,
a mindennek,
Vagy sose, nem tudhatod,
De mindegy, mert életért a reményt
adod.
Woodoo 2004. 05. 22.