Álmomban
Álmomban mindig megjelenik egy kép, s te
vagy az,
Álmomban te s én boldogan élünk,
számomra ez a vigasz.
Mert ha ébredek, s képed homályba
vész,
Tudom, muszáj, s kis időre más
világba térsz.
De ha éjszaka száll le ismét
sötét Földünkre,
Újra szememben élsz, s ott maradsz egy
életre.
Nem számít, ki mit mond, szeretlek
téged,
Akkor is, ha csak sötétben s elmémben
lehetek veled.
Közhely, de nélküled pokol az
élet,
Hiányodban gyűlölök itt élni
minden egyes percet.
Alkonyatkor már érzem közelgésed,
itt leszel!
Újra vallod szerelmedet, s ígéred,
egyszer magadhoz veszel.
De gyakorta tűnsz el, s nem jössz,
hiába a várakozás,
Hiába a fájdalmas ordítás, magamra
hagysz, majd ismét itt a találkozás.
Folyton eltűnsz, elmémből elő
nem kerülsz, pedig várlak,
Már nappal is kicsorduló könnyemben
látlak.
Ám nem te vagy az, csak az emlék, mely
szabadulni akar.
Ő már tudja, elváltak útjaink,
nincs tovább. Szívembe halál mar.
Hamar!
Vesszen minden, már te sem vagy nekem, s így
éljek?
Kiabálok, segítsetek, hát miért
nem értetek meg?
Pusztulok, s senki nem segít, haldoklom,
elmém már másfelé tekint.
Oda, hol szerelmem lakozik, ki csalt s most ismét
int.
Én is intek. Nemet fejemmel. Ennyi elég.
Szokott tőröm kezembe veszem, majd lassan
szívbe merítem. Ez a vég.
Vég, a maga nemében, honnan nincs kiút,
öngyilkosok pokla,
Örökkön-örökké
szenvedett pokol kerubjainak exitusa,
Hol már nincs igazság, s béke,
Hol szenved holt szerelmes, s örök foglya;
lelke.
Magasról egy könnycsepp
könyörög
megváltásért,
De én nem akarom, mert szent ez, szenvedni a
voltért,
Még ha nem is volt igaz, még ha csalt is,
Nem számít, mert testemben már mindent
kiölt az Apokalipszis.
Álmomban megint megjelenik egy kép, s te
vagy az,
Álmomban már semmi sem boldog, nincsen
már vigasz.
Elhagytuk egymást, s te boldog vagy,
Engem pedig az emberiség idők
végeztéig rothadni hagy.
Woodoo 2004. 09. 14.