Az utolsó út őrei.
Kopasz fák…
szél tépte, görcsös ágak,
csupasz karommá fagyott, elmosódott
árnyak…
Egy elmúlt élet,
s a lélek, utolsó nagy sóhajának
roskatag tanúi.
Földbe dermedt lábuknál
a holtak csendes hamvai…
Karjaik, éhező csonkok,
s akár a törött csontok, jajszóba
dermedve mutatnak az égre.
Úgy rogynak lassan, a holtak előtt
térdre…
Kérges lábuk,
akár a hátuk!
…Örök görcsbe komorodva
s pusztulásba nyomorodva görnyedt…
Így állnak strázsát posztjukon
e kérges testű éji
szörnyek…
…Hisz rémek ők!
Kik ha a napfényben állnak,
nem látszanak, csak roskatag vén
fáknak…
…Kik gubancos lombú,
nehézsorsú koldusként, alamizsnára
nyújtják karjuk…
…úgy csikorogják a szélnek,
szenvedő hangjuk:
„ - Egy panaszos sereg áll,
mint halott kővár, a szikár Hold
alatt…
Ennyi, mi nekünk, a fényből
megmaradt…
…Remegő karjaink imák.
A búcsú könnyei…
Mi vagyunk a félelem! Az utolsó út
őrei…”
www.pilgrim.g-portal.hu