Kőbezárt Pierrot
(in memoriam R.I.)
Nélküled – neked alszom el minden
éjjel…
Nyelvet öltök tükrödbe reggel,
lásd, megint túléltem egy napot!
Bárhogy kérsz, meg nem változom,
egyedül nem álmodom nagyot.
Halódom. Arcom szörnyű maszk,
ezüstöm vakuló foncsor,
Mögé nézek, remélem, ott
vársz, eljössz értem a
tegnapokból.
Önkép-projekció – már
megint én vagyok. Csak magam.
Unalmas, céltalan-parttalan, minden nap
ugyanúgy, hasonló.
Elalvás - látomás –
ébredés, születés –
létezés –
átmenés…
Mámoros éjszakák,
beléd-halás,
nélküled-szenvedés…
Beiszlak húsomba, magammá így leszel
mintrégen,
Fintorgok szemedbe, neveted folytonos
részegségem,
Óperenciás-tengerek,
emlék-hullámok tengerésze,
Vitorlámban szél vagy – ha
elmégy – utamnak örökre
vége.
Keserű kalandor, dekadens életem
regénye,
Én írlak, teremtlek, kizárlak lelkem
küszöbére,
Mert ha elköltözöm, kóbor
kölyökmacskának maradsz,
Bennem hideg vackod, elrúglak, mégis egyre
hozzám szaladsz,
Bársonyprém-macskaság,
fényárnyék-tigrisem, rácstalan,
Pupillám telihold-karika, tűzugrás
keresztül lángtalan…
Kenyeret s cirkuszt kér a nyáj a
bámész,
Szemük reflektora áruló
fénypászma – most rám
néz,
Sír a bohóc, tükrödbe festettem
arcodat – hiába!
Belémölted magad – emlékül
hagytál a világra…
Torz grimasz… Szobrom arcát tenger
könnye marja.
Kőbevéstél, számat lezártad.
Hívnálak. Senki se’ hallja…