Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit
jelent,
nekem szülőhazám itt e
lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom
világa.
Belőle nőttem én, mint
fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe
süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz
térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is
tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó,
vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak
térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty
Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad
laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt,
tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és
szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki
dolgáért remeg,
erdőt, füttyös
gyümölcsöst, szöllőt és
sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan
sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút,
vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s
üzen,
piros zászló kezében, körötte
sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek
lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol
áfonya,
s az iskolába menvén, a járda
peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem
én,
ím itt e kő, de föntről e
kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól
megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a
többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol
és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is
bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az
értelem,
világít bennük, őrzik,
sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra
újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők
felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk
virrasztó éji felleg.