Orbán Ottó
Az egyiptomi rabság
(Államelméleti óda)
Ki merte volna az egyiptomi
rabság idején kimondani,
de akárcsak titokban gondolni is, hogy a
holnap
ugyanolyan lesz, mintha ma volna;
ugyanaz a hazudozás, ragacs és
hányadék –
belobbant szemétdomb fekete füstje az
ég,
s a zsúfolt világváros
kő-konzervdoboz,
melyre a helybeli füstköd mérge s az
űr gyilkos nyila záporoz.
A világ bolondja vagyunk mi.
Főképp,
ha a pusztába csal ki a céda
jövőkép,
hogy ott riszálja ezer reformkoron át
szivárványszoknyás
vízoszlop-derekát.
Prófétáinak szózata,
tanúsíthatjuk, mesteri:
lelkesedésünk az eget veri –
elő a bunkót, a baltát, a kaszát,
a puskát,
és ízekre tépi rabszolga népe a
fáraó-atyuskát.
Ezzel megvolnánk. Most mi a teendő?
Teli a szív, de üres a bendő.
Ilyenkor jól jön közhasznú
baleknek
pár máglyára küldhető,
megszállott eretnek –
lőjük be neki az adagját, ha
tüntet és üvölt és kéri
a
megszokott kábítószerét a
tömeghisztéria,
föl se tűnik majd, egy ügy a
sokból,
ha vért facsarunk a paragrafusokból,
vagy szart keverünk belőlük nagy
csalárdul:
az államszerkezet csak még tovább
szilárdul.
Azaz kerek marad a nagy kerek semmi, és benne
kerek a Lik,
amivel minden párt kiegyezik –
ugye nem szól szám, nem fáj fejem
–
s a megszentelt családi tűzhelyen
rotyogva fő a se-hús-se-hal lé,
az új világ helyett a régi
balhé.
Ó szabadság, ezüst hal a harsogó
patakban!
Láttalak elvillámlani, föl-le bukni a
habban,
s hallottam dübörögni testtelen
áramlást, az időt is,
az üres patakágyban, a sziklák
közt, igen, őt is
(no de itt aztán rohamszerű
lábrázást kap a posztmodern
irodalmár,
mert így szövegezni pofátlanság ma
a dalt már!),
s most mint varjú a téli fán,
gubbasztok a székemen, itthon,
mert nincs sivatag, sem negyven év, sem
szabadulás: mi vagyunk, mi magunk Egyiptom.