Kiss Judit Ágnes:
Idegenből
Én nem tudok már rajta kívül
élni.
Golyónyomok a házai falán,
nagyapám vére, nagyanyám futása
van a téglákba égetve talán,
ahogy belém a légópincék
mélye,
a szirénázó halálfélelem.
Nappal mintha elengedne, de éjjel
leül az ország, és mesél nekem.
Szájából etet, énekével
altat,
és tréfálkozik, mikor nagybeteg,
láttam gyengének, láthattam
erősnek,
s bár hagyná, de én túl nem
léphetek
testén, mit száz évek szabdaltak
széjjel,
emlékein, mit idehord a szél,
kell, hogy szeressen, és kell, hogy szeressem,
ha meghallom, mit álmában beszél.
Pora is kell, mi ingeim nyakára,
cipőmre, hajam szálára tapad,
más ölében csak idegen
lehetnék,
ő ismer, és magamnak visszaad.
Szép hölgy, Európa, hiába
tárod
elém minden résed és hajlatod,
csábít, mit kínálsz, űz
hozzád a vágyam,
s beléd hatolni képtelen vagyok.
Kapudhoz érve lelohaszt a szégyen,
ne hidd, hogy hűségem nem átkozom,
míg újra s újra
megtermékenyítem
csúf kis hazám, imádott asszonyom.
(in:
http://kissjuditagnes.blog.hu/2009/07/18/hosszu_eszmefuttatas_a
_nemzeti_hagyomanyokrol )