MADÁCH IMRE: REGE AZ IBOLYÁRÓL
Csodaszép leány volt kékszemű
Ibolya,
Hejh de nem kevésbbé nagy volt
hiúsága.
Epedett miatta sok bajnok levente,
Míg ő a szerelmet csak névről
ismerte.
S így szólott hozzájok: "Mint a
miljó csillag
Elvész súgárában a királyi
napnak:
Akként halványulnak el egyéb
leányok -
Ott, hol bájaimmal én
közöttök állok.
És ezért kezemre vágyni ki
merészel,
Annak végbevinni csoda dolgokat kell!"
S űzi szeretőit szerte a világba,
Hétfejű sárkánnyal küldi azt
csatára,
Az arany almáért tündérek
kertjébe;
Hajnal csillagáért ezt, ékül
fejére.
Mennek a leventék, mennek elbúsultan,
Ez ledűl embert nem illető
csatában,
Azt siker nélküli fáradság
emészti,
Ez kétségbesésből
önmagát kivégzi.
Igy pusztulnak mind el, épen a legjobbak,
Egy szeszélye végett a hiú
leánynak.
Látja eztet a nap, e hatalmas
tündér,
Földünkön ki mindent őrszemekkel
kísér,
Lovag alakot ölt s kész tervvel
szívében,
Megy szép Ibolyához ő is
kérőképen.
Nem méltatja őt egy pillantásra a
lány,
Ez sem érhet többet másnál,
úgy gondolván,
És mond: "Hozd el legszebb ékét
tündéreknek,
S lábamhoz ha tetted, akkor majd
megnézlek!"
A napnak tündére erre szótlan
elmegy.
A lány mosolyogva rója fel: megint egy!
Hej, miként elbámul, hogy kevés
vártatva
A lovagnak visszaérkeztét meghallja.
Gyöngyöket, gyémántot, szalagot,
fátyolt hoz
Tündér földről s rakja a
leány lábához.
Mostan nézi csak meg rejtélyes
lovagját,
S szívén még nem érzett vonzalom
hevül át.
"Kezemet sok és nagy tettekkel kinyerted,
"
Óh, de legnagyobb, hogy szívemet
legyőzted.
Mond a lány, de a nap mosolyog szavára,
Válaszolván: "Óh te föld
hiú leánya!
S véled-é, hogy aki ily tettekre
képes,
Annak boldogsága a lányszerelem lesz?
Tartsd meg ékességit a tündér
világnak,
Engemet feledj, kit más örömök
várnak.
Válassz földi mátkát, aki hoz
szerelmet"
S eltünt, míg Ibolya szavain merengett.
Majd eszmél, könyörög, sír,
de mind hiába!
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
Most a lány kesergve csak keres, csak keres,
Tündére szívére hogy legyen
érdemes.
Mig őrjöngve bűvös
gyöngyét szerteszórja,
S e gyöngyökből vált a zöld
mező harmatja.
Messze, messzehányja a
gyémántköveket
S mindenikből hulló csillag,
fénybogár lett.
Fátyolát ereszti a szellő
szárnyára,
S abból vált a puszták fényes
délibábja.
Mig szalagja, melyet tündérek
szövének,
Szivárványa lőn a
földerülő égnek.
"Most, óh most szeress már! mond a
lány kesergve,
Látod tündérföldnek nem kell semmi
éke,
Csak te vagy magad, kit esdve óhajt lelkem,
És megöl nélküled epedő
szerelmem!"
Ah, de esdeklése mostan is hiába,
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
"Majd ha meghalok, majd akkor látod
által,
Hogy kegyetlenség volt amint vélem
bántál.
S mondod, még sem volt oly rossz, milyennek
hittem,
Mert meghalt inkább, mint éljen
megvetetten.
Hej de küldesz-é, óh
küldesz-é síromra
Legalább egy súgárt majd
látogatóba!...
Mond a lány a naphoz, - már ha itt nem
kellek."
"Küldök, mond ez, ámde lány
bútól nem hal meg."
És csalódott a nap, mert meghalt Ibolya,
Sírjára sugárt küld a nap, mint
fogadta.
Érzi e sugárt a lány a
sírfenéken,
S fölkél a sír ormán kis
virág képében.
Oly szerény most, egy kis súgárral
beéri,
S érte illatát a nap felé lehelli.
Ő köszönti első a tavasz
hirére,
S a nap tündérének is megesik
szíve,
A kicsiny virágot kedvébe fogadja,
Kit minden salaktól szerelem varázsa
Tisztított meg, hogy ki volt bűnös,
hiú lány,
Most a naptündérnek kéjeleghet
csókján.