Kicsit olyan vagyok, mint a váratlan
vendég,
aki sokat beszél és még kávét
se kér.
Órákon át cseveg és lesi a
vendéglátó
arcát. Hatás szünettel. Még
figyel.
Röstellem. És bocsánatért
esedezem.
Zavarok. De kérem, én zavarni
jöttem.
felkavarni a pocsolyát, bevizezni a
cipőt,
összekuszálni a szálakat és
tisztán látni.
Nem marasztalnak. Nem tűntetnek.
Egyszer még a tükörtől is
megkérdeztem:
Hát normális az ilyen?
Persze a válasz elmaradt.
Akárki is adta nekem a sorsot, akármit is
mondott
az úgy van. Forgatja lapjait csendesen és
halkan mormolja. Én meg csak feltartom, mert
zavarok.
És látom nincs hely. Mert előtör
minden. Kiváncsi énem
tévelyeg. Tükörképem meredőn
tekint rám:
Nem hallottam a koldus operát.
Kielégült mosoly ez.
A sötétséget
jövendőlő. Mondd, hogy jó,
mondd, hogy zavarj még, mondd, hogy én.
Tudom, magát emészti az, aki lázad
és lázadást szít.
Tudom magát becsmérli, aki gyáva
és gyaláz,
önmagát lángba rakva.
Minden egy tőről fakad.
Mert apáink bűne nem a mi
bűnünk. De miénk
a sors, a végzet. Mégis múltba
révedek
Tükörként, a gyors jelenben látom
arcomat.
A múltat pedig lezártam. A lakat
kulcsát pedig
eldobtam. Mert bűnöm a lét. A
hosszú lét.
Nem apáink vagy anyáink bosszúja, de
ahonnan
elvesz, ott valamit odarak.
Mert tűrni kell, mint halk szóval a
szenvedély.
Távoli morajban a harangszó.
Össze akartam törni. A fényt,
harangjátékot.
A tükröt öklömmel zúzni
szét. A harag nem lehet úr.
Szembe nézni és szólni. Zavarok?
-Dehogy. Köszönöm, hogy rám
néztél.