A HOLLÓ
Egyszer - únt éjfél közelgett -
bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva
terhesen,
Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre
ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan - dobban
ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan
küszöbömre csöndesen:
- Az lehet, más semmisem."
Ah, jól emlékszem valóban! Tél
volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre
hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem
nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra,
érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak,
kedvesem,
- Itt lenn nincs már neve sem.
S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan
zajra zizzen;
Fájó, vájó, sohsem ismert
féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem
önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm
előtt, azt hiszem -
Késett vendég kér ijedten
bebocsátást, azt hiszem:
- Az lehet, más semmisem."
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam,
így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne
akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és
ön olyan halkan koppan:
S amint könnyű lépte dobban - koppan
ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném" - s
ajtót tártam csöndesen:
- Künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva,
kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni
senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a
homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név:
"Lenóra!" - kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte
édesen
A visszhang - más semmisem.
Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem
kába -
Újra koppanást hallottam, már nem is
oly csöndesen.
"Valamitől bizonyára megzörrent
az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza -
mondtam - meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e
rejtélyt meglesem:
- Csak a szél, más semmisem..."
S széttárva a rácsos táblát,
íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy őskort-látott Holló
szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak
jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s
megtelepült odafenn -
Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár
megült ezen,
Ült, csak ült - és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében
tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült
nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord
kóborló" - szóltam - "te se
vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved
hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a
plútói bús vizen?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy
szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra - bárha nem is túl
értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élő még nem
ért, hogy egy beszélő
Madár ajtaja fölé jő s
rátelepszik kényesen -
Ajtó fölött egy szoborra
rátelepszik peckesen,
- És a neve: "Sohasem"!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy
szót mondta folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csőrét nem nyitotta s
szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: "Hozzám senkisem hű,
még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel
nyoma sem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
Megdöbbentem, hogy talál az elsírt
szóra ez a válasz:
"Persze" - mondtam - "ennyi ennek
kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája
oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró
szája erre járt rá, másra sem -
Holt remények gyászdalához nincs is
jobb rím semmisem,
- Mint hogy: »Soha - sohasem«."
De a bölcs madár mosolyra csalta méla
lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem
szembe, hogy majd ott lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet
képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli
vészesen -
Ez a baljós vén vad holló mért
ismétli rémesen
Ezt a szót, hogy: "Sohasem."
Ezen tűnődtem magamban, noha egy
betűt se mondtam
A madárhoz - s már szivembe fúrt a
két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S
így fejem ledőlt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám
fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh!
már kedvesem
Nem pihen meg sohasem.
Most, úgy tet