Még nem késő
Emlékszel a hajnalra, mikor alig vártad,
hogy forduljon már az óra,
Hogy végre elmúlj már tizennyolc.
Akkor még nem gondoltad, hogy a hajnal
keserű ízt is tartogat. Felkelsz.
Kiülsz nyirkos ágyad szélére
– nem gyújtasz lámpát, nehogy
felébreszd párodat.
Vizes homlokodat tenyeredbe temeted, s szívesen
vele temetnéd jó néhány
évedet.
Felállsz, nem bírod a nyomott,
savanyú-nehéz levegőt,
Kimész a konyhába, az asztalon
félretolod a gyerek esti maradékát,
Cigiért nyúlsz, megnyitod az ablakot,
gyújtasz, majd visszaülsz.
Kint már dereng, de idebent a
sötétség honol. Az íny érzi a
nikotin ízét, s szíved gorombán
dobol.
Már évek óta így van, évek
óta így van ez, jön a hajnal, s
téged a konyhában talál,
Kezedben cigi és pohár. A kávé
még korai, de megszoktad már.
Az asszony hunyorgva csoszog, és a korai
villanyért félig alva morog.
Leoltod a lámpát, ismét beszakadt a
tér, minden fájdalom minden bánattal
összeér.
Elég volt – gondolod. Vagy ugrani, vagy
válni. Elég volt tizenöt-húsz
évet várni.
De a gyerek! Mi lesz vele ha… Mit
számít…Így nem tudsz
élni.
Feljebb jön a nap, bent csörög a
vekker, elnyomod a cigit, indul a verkli, hisz be kell
érni.
Borotválkozás közben a
tükörben eszedbe jut az a fiatal srác,
kinek reggelente
Kerek mellek nyomták a hátát, jó
szagú karok fonták nyakát,
S ifjú asszonya forró öle simogatta
izmos fenekét.
Hová tűntek ezek a reggelek, miért
mállottak a szép álmok szerte
szét?
Mert hogy volt álom! Vagy csak álom volt?
Megáll a borotva, ott állsz önmagaddal
szemben. Látod magad, mint aki éppen
téged néz.
Csend van, még a lég is áll, s
látod magad, ki mindezek és mindenek
fölött áll.
Megvagy! Szóval te vagy az, aki elhagytad
álmaim, Te vagy az, ki csak rálegyint.
Rendben barátom, legyen úgy, de
mostantól fogva én vagyok az úr.
Elő szép álmaim hadd lássalak
sorban, hadd legyenek meg, ha már benn’
vagyok a korban.
Itt az idő, hisz ezekért éltem, s fiam
előtt legyen példa tettem.
Hogy legyünk boldogok, hogy legyünk
bátrak, akár így negyven felett,
S végre építsük tovább a
jövőt, ha már a rossz múltat nem
lehet.
Lejárt a borotvaidő, az asszony kopog.
Kilépsz az ajtón, s ő rád ragyog.
Nézed a vad tüzet mélybarna
szemében,
S meglátod sajátod, ahogy ott lobog az
övében.
Megöleled, s szorít, mint oly régen, s
forró ölét boldogan fúrja a
tiédbe.