Lement a függöny. Csak a halkan rezgő
csend nyikorog már a deszkákon. Üresen
morajlik a nézőtér, lézengő
szellem-árnyak nyújtják a
félhomály hangulatát. Még dobognak
a szívek, még hallatszik a mosoly,
dörög a lövés füstös
visszhangja. A halott felállt, a bohóc
elkomorult, a két szerelmes külön
utakon jár. Friss vízként csurognak a
falakon a múlt pillanatai, és mohón
isszák be magukat a deszkák közé.
Lement a függöny, már régen. De a
varázslat még nem párolgott el,
él, érezni lihegő, súlyos
csendjét, mit ezer és ezer tüdő
hörpint be, majd fúj ki egyként.
Lázas álom órák ébredeznek
egykorvolt vörös drapériák
árnyékában, kerge-kósza szél
süvít a székek között, s
lassan új hangot ébreszt. Múlt-jelenben
megreccsen a padló, nyikorog az ódon
épület. Felsírnak a kövek,
reszketnek az alapok, utolsó nagy
játékra készül a halott
nézőtér: saját végső
tánca lesz ez a szúette színpadnak,
komor, dübörgő gépek
hangján. Előadás kezdődik
megint, egy gyilkos darab. Elillannak az
emlék-árnyak, kivész a falakból az
íz, a beivódott színek, darabok,
komédiák és komor drámák
lassan elmúlnak, szellemük is elég,
porrá omlik.
S egy végső dübörgéssel
meghal, az üres színház
kiürül, midőn falai összeomlanak
és megadják magukat vasnak, gépnek,
rakodó emberkéznek. Elhalt a taps. A
függöny rég lement.
Igazából egyáltalán nem vers...