T I S Z T E L G É S
Faludy György
József Attila temetése
Nem hívlak már. Jól tetted így,
Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila
domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé
fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok
úton s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az
öröm -
mert különös nép lakozik e
tájon,
a kisbírónak előre
köszön,
s kész dáridón urát hogy
felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős
közöny -
hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld
göröngye,
és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály
szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat
vak városunkban, mely reszketve él
még,
de új vezér felé görnyed
háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg
éjfél
után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a
gyáva
polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek
-
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,
azt mondta: tőled kétszer annyi
könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél nem tudtad a
könnyet
elfojtani - mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok
kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdődből s a
póz
a drága, a csibészes, mit mint gyermek
hordtál, lehullt, és agyonkínzott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mostohaapád űzött, a kopott
vén Államgép - de szerető
anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák
közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös
páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem
ért.
De most elmentél s mint golyót a
fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a
halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak
a sok turáni közt e fekete
földön. Aludj hát: víz meg
ég
nem volt még lágyabb és kékebb,
mint e
bús délutánon. Aludj a holt
vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa
Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és
Vitéz!
Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad
nyáron
s a téli szél tört ablakon
zörget,
hol szolgáknak már nyakkendő a
járom
és német szolgabírát hoz az
út,
ki csizmában hág sírodra s
fejfádról
lelopja majd a vérszín koszorút.
(Budapest, 1937)