Vers mindenkinek

31037: Kicsit még csiszold, mert ritka gyémánt! ;)

GYŰLÖLÖM AZ ÉLETET!
GYŰLÖLÖM A HALÁLT!
MEG AZT AZ ISTENT, AKI NEKEM
ILYEN SORSOT TALÁLT!

31040: Köszke, csak már nincs bennem az a tűz, amivel az ilyen és hasonló verseimet írtam. Karcolataim is vannak, sok, csak azok kicsit terjedelmesek ide.
M. :)

31042: Aloha,
bocsesz, én még új vagyok itt:)
majd lesz neked is saját. mi volt ez a hmmm???:)

31037:
hmmm!

31039:
:)
Leginkább azt szoktuk jelölni, ha nem saját, mert többnyire mindenki sajátot ír ide (már, ha van neki épp - most nekem nincs :( )

Köszi Mariann,de a te versed is nagyon szép.

Saját -
2000
A Mindeség a tied
És te az enyém vagy
E kettő együtt elég
Szerelmünk meg nem fagy
Tűz lobban s felrepül a Madár.
Aranyszínben ég a Világ már.
Elhullott tollak - vágyak,
Suttogják hallkan: Kívánlak.
Elhalt a Harc
Végtelenbe veszett
Összetaposott elfelejtett Lelkek.
Várják a megváltást
Várják a Fényt
És a Reményt
Mely évezredek óta elszökött,
S más szívekbe költözött.
Remélem tetszett! :)

31035: Sandor, ezek nagyon szuperek, legalábbis nekem nagyon tetszik:)

saját
cím nélkül
Gyűlöletes szavakat hallottam tegnap a téren.
Egy ember a színpadon feketén fehéren
Kürtölte széjjel, hogy rest ez a nemzet
És ennek a népnek otthona nincsen,
S megérdemli sorsát aki gaz, aki gyáva.
Láttam a mondatokat elhagyni a szájat,
Fröccsenve tántongott egyre tovább,
De közben a Döbbenet ráült a fülemre
S csak álltam, hátha a társam
Hátha az az ember a kürtös kaláccsal,
Vagy a téren ténfergő macska, a kő, a szökőkútban a víz csobogása
Megmondja nékem, hogy mi történik itt vélem.
Bárcsak a folt a tüdőn, melytől bénultan esik
Darabokra a légzés s hal meg a néni
A Szent Jakab Kórház levegőtlen kórtermében,
Bárcsak az múlna el nyomtalanul
S csak ez számítana s nem pedig haza
S nemzettudata a népnek.
Én is a magyarok sorát szaporítom,
Énis a nemzet része vagyok s nekem is fontos az ország,
De bennem az ösvény máshova indul,
Én inkább végzem a dolgom,
Elteszem nyáron az almát, a szépet,
Hogy majd télen elővegyem és eszembe vésse,
Milyen is volt ez a nyár meg az ősz.
Velem a dolgok másképpen állnak,
Kezemet fogja szerintem egy angyal és irányít,
Érzem a súlyát, húzza a karom és fáj is,
De jól tudom máris egy ember vagyok, valaki
Aki a fehérek között talán Európai.

Sziasztok! Egy Tóth Árpád Úton című versének egy részlete! Szerintem gyönyörű!
Hazugság minden bánat,
Sohse voltam bús, se beteg,
Tárt karral a boldogság vár,
Ahová most sietek.
Örömök karikagyürűje
A körülarany horizont,
És megvakul a napban
A hunyori szemü gond.

Saját- Marathon-az elején még könnyü futni,de a közepén is túl kell jutni. A végén már kapkodod a levegöt,egyre jobban veszited el az eröd. De egysszer be érsz a célba és akkor már mindegy a lábad hogyan birta.

31031: ja, bocs még nem vagyok rutinos:)

Saját- Az igaz barátok mindig melleted állnak,és a bajban sem forditanak hátat. Testvér és barát,mindkettö fontosabb mint az aranyban a karát.

Saját- Nem ismerlek még mint éjszaka a fényt,és nem láttam még ilyen égi tünemlnyt. Ilyen barna szem párt én ritkán látok,mint egy hulló csillagot amit mindig várok. Édes a mosolyod ahogy rám nézel,mint mikor micimackó szemezget egy csupor édes mézzel. Mész a utcán hajadba belekap a szél, úgy ringatózik mint egy ágról lehulló falevél.

mer' idézőjelezted! ;)

saját

31028: kié?

Sziasztok!Még új vok, tetszik ez a topik..Szoktam olvasgatni a verseket :)
" Hegyeket rombolnék
Gátakat törnék át
Hidakat égetnék
Tengereket szelnék át
Tavakat mernék ki,
hogy szárazon átmehess
Akár gyilkolnék is,
Csak hogy újra szeress!"

31025: köszke, örülök:)

Tóth Árpád
Szeretnék átölelni
Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz szíven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirod betüs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apjam,
Csöndes tűnődés lankadt léptű papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors,
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...

31024: :) klassz

Egy régi versem, amely nem is oly rég került a kezembe. Sokat kidobáltam, de néhány megúszta. Most örülök neki, hogy nem pusztítottam el őket:)
Cím nélkül:
Itélj el, ha rossz vagyok!
Bátoríts, ha félénk vagyok!
Fékezz, ha vad vagyok!
Irgalmazz, ha gonosz vagyok!
Segíts, ha bajban vagyok!
Óvj, ha harcban vagyok!
Örülj velem, ha boldog vagyok!
Sírj velem, ha szomorú vagyok!
Gyógyíts meg, ha beteg vagyok!
Borulj rám, ha halott vagyok!
(1994.feb. 07)

azt igértem magamnak
többé nem leszek szerelmes.
nem akartam szeretni
oly őrült hévvel,
elborult elmével,
keser-édes mézre
emlékeztet az érzés.
nem érdemes hinni.
más szavait inni.
és most...
csak rajta jár eszem
csak őt keresem
mindenben,
s meg is találom egy percre,
majd rájövök mégsem,
csak emlékfoszlány,
pár pillanat emléke,
mit szivembe égetett
csokód, s tested.
az illatod,
s úgy érzem magam most
nélküled, mint egy halott.
hiányzol de ezt nem tudod.
de én makacs vagyok,
s szeretni én többet nem fogok.
ha hagynád ezt,
megköszönném,
hátha sikerül,
hátha kiderül,
hátha ridegül
nem tudok élni,
s szeretnem kell téged
mégis...
(pocsék lett, már rég irtam verset, több mint 3 hónapja, nem tudom miért most irok megint.)

Engedjetek meg mégegyet!
25 évesen írta Faludy:
Michelangelo utolsó imája
Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.
Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.
Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.
Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.
(Firenze, 1935)

31019: R.I.P.

31019:
Köszönet ezért - kétszeresen is!

T I S Z T E L G É S
Faludy György
József Attila temetése
Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila
domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok
úton s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm -
mert különös nép lakozik e tájon,
a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős közöny -
hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,
és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat
vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görnyed háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél
után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva
polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek -
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,
azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél nem tudtad a könnyet
elfojtani - mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok
kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdődből s a póz
a drága, a csibészes, mit mint gyermek
hordtál, lehullt, és agyonkínzott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mostohaapád űzött, a kopott
vén Államgép - de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák
közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.
De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak
a sok turáni közt e fekete
földön. Aludj hát: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb, mint e
bús délutánon. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!
Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakon zörget,
hol szolgáknak már nyakkendő a járom
és német szolgabírát hoz az út,
ki csizmában hág sírodra s fejfádról
lelopja majd a vérszín koszorút.
(Budapest, 1937)

Megijesztettél, mikor utoljára láttalak,
Arcodra mély árkokat vájt az idő
Ráfonnyadt a meggörbült vállaidra,
A húst ellopta egykor vonzó testedről.
Eltűnt szemedből a huncut vágy lángja
Ajkad vén ráncok árnyékába bújt meg,
Ujjaid, mint száraz göcsörtös ágak
Zsebed gyűrött korcában pihentek el.
Mit tettek veled a szorgos percek mondd,
Hová hordták a csodálatos leked?
Élsz-e meg a nyomorult testben vajon,
S miért hagytad, hogy ily hamar így legyen?
Azt hittem, ha majd egy másik nő kísér
Óvja álmod, s őrzi minden sóhajod,
Kivirágzol majd, mint a tavaszi rét,
S megtalálod vele a boldogságot.
Láttalak, s kérnélek magamnak vissza
De nem tudom, hogy emlékszel-e még rám
Reszketnek a sorok, ujjam csak írja
A csillagok verseit, hogy rámtalálj.

31016: pfff! nem volt még kész!
----------------------
Vagy... - a tükörben láttalak
Lepel mögött, fagyott tükör:
te vagy ott, vagy én vagyok?
Ácsolt ágyad mélyén fekszel,
szádon örök mosolyod.
Remegő lábbal, ijedten nézek szét.
Kérem! Valaki... fogja le a szemét!