Vers mindenkinek

That first February fly
lands lapping on my leg
dart-darting with disdain
to find nothing there but empty cloth.
He hies hence
To search sleeve, ceiling,
dog's bone, desk's box
Unaware that he, some pioneer
Is scouting last year's dregs
of late decay, the mulch of a forgotten summer,
sunk to mere matrix.
A one, perhaps, who,
off in the flies' Northwest
hunts sparks of life in
Dead paint, ambitious to trumpet
Some tidbit to his fellows, God knows where.

féknél kezem
fétist léptet
keményen írni
nyomokra kézre
mintha tükrön foltja
rút üvegnek
segítené titok
rongya és eretnek
fanyar horda
holdudvar urának
árnyékot vacog
felkopott vadászat
gigászi fényében
felnyergelt epszilon
fúlva issza
tiltását pillámon
Veva átirat

ki kopog
mi kopog
egy fekete
hollő
hol lő hova lő
egy fekete
kopog kopog
ide oda lő
ki kopog
mi kopog
egy fekete
holló apó
holló apó
nem kopog már
és nem is lő
sohamár
- Lehet, hogy vót mán. Akkor bocs!

E. A. Poe: A HOLLÓ
(Telekes Béla)
Egyszer, bús éjféli csendben fáradt-unottan töprengtem,
Kínzott pár könyv régholt, fránya tanainak nagy sora,
Megrogytam már bóbiskolva s ím ajtómról félálomba'
Mintha kopogtattak volna - nesz koppant, halk, tétova...
"Vendég jönne?" - ámuldoztam. "Az lesz, az, e nesz oka.
Mi más volna? Kicsoda?"
Emlékszem, óh jól emlékszem, december volt s zord éjében
Padlómra már lelke-tűnten csillant kályhám parazsa. -
S én csak vártam, hadd virradna! Könyvem sok vén-betűs lapja
Tán gyógyírt önt fájdalmamra, hogy Lenórám már oda -
Őt, a bájt s fényt Lenórának angyalraj szólítja ma.
Itt nincs neve, nincs hona.
S rémlett, leng a függöny, s látszott, mintha járna szörnyü táncot
Bíbor selymén valami torz, gyötrő sejtés iszonya:
Szívem izgult megriadtan s én hiába csitítgattam:
"Látogató jött, váratlan - csak ez volt a nesz oka!
Késö vendég s kocogása azért volt oly tétova.
Mást ki hinne? Nincs csoda."
S máris nekibátorodtam s - "Uram" - szóltam meghatottan
"Avagy úrnőm, megbocsásson, álmos fejem volt oka...
S ön oly halkan zörgetett be, alig hallszott s ébredezve
Fülemnek sem hittem persze..." - Így szóltam s ím, gúny-csoda!
Amint ajtómat kitárom, künn mi várt rám? - Éjszaka!
Némán, csak az éj maga.
Szemmeresztve sötétjébe s szívszorongón csodát kérve
Lestem jelt, amilyet ember nem mert várni még soha,
De csöndjét az éji óra irgalmatlanul megóvta -
Csak egy szó sírt, egy: Lenóra! Búm sóvárgó, halk szava,
S csak visszhangja sírt: Lenóra. - Mint elhaló gyászdala...
Semmi más! Óh nincs csoda.
S visszatértem kis szobámba, izzott még a vérem láza
S ím uj nesszel, hangosabbal köszöntött a kis szoba!
"Persze" - mondtam csüggedetten "most ablakon zörren, csetten...
Lássuk hát, hogy éji csendem riasztása micsoda?!
Csitt, szivem! Várj! Mindjárt meglásd, mi e titok orv oka -
Csak a szél! Nincs más oka."
Ablakomat kinyitottam s ím nagy hetykén, bizton, gyorsan
Köpcös holló billegett be, ős mondák szent madara.
Engem fittyel sem köszöntve - meg nem állt, mind beljebb jött be
Ahogy lord vagy lady jönne - s ajtóm fölé szállt, oda,
Hol Pallas mellszobra díszlik, ajtóm fölé ült, oda!
S nem moccant onnan tova.
S amily büszkén ült ott ében tollgunyája fönségében,
Gyász kedvemet mosolygóvá cserélte a vén koma.
S szóltam: Bármint hetykélkednél tudom, nem vagy cenk ellenfél,
Bölcs holló vagy, ős-nemes vér, vad éjvilág vándora...
Mondd, mily néven címez ott lenn a plutói éj hona?
S megszólalt! Így szólt: "Soha!"

Elámultam kajla csőre tiszta hangján, épp csak dőre
Furcsaság volt válaszképpen nevet-valló egy-szava...
Bár szent-igaz, még furcsább ám ajtónk szobros fej-párkányán
Efféle csúf madár-látvány! S hallották-e valaha,
Hogy egyáltalán van ilyen madárképü szörny-csoda
S neve ez a szó: Soha!
S úgy ült ott, a busa szobron s mondta egyre ezt a zordon
Egy-szót Hollóm, mintha ebben lelke élne s létjoga.
Csőre nem nyílt semmi másra, nem rezzent meg éjszin szárnya
S én csak sóhajtottam fázva: "Majd-csak elmegy, el, tova,
Mint barátok s mint reményem - tűnik holnap máshova."
S szólt a madár, szólt: "Soha!"
Meghökkentem. Ez a nagy szó bizony nyugalom-riasztó,
De gondoltam, csak ezt tudja, nem volt s nincs szólajstroma.
Gazdája tán szerencsétlen - flótás-féle egykor, régen
Így soházott keservében s ő azt utánozza ma.
Biztos, attól tanulhatta, s oly jól azért mondja ma
Mindig csak azt, hogy soha.
S újra kissé felvidultan - párnás székem arrébb húztam,
Szemtől szembe lássuk egymást, éjem konok zsarnoka!
S becézett a puha bársony; száz képzelmü firtatáson
Kelt és illant száz ábrándom: hollóm titka micsoda?
E kaján ős-rém titkának - nyitja vajjon micsoda?
Szava miért csak: soha?
Így ültem ott - szőve-bontva ezer kérdést, gondot gondra,
Míg a madár szeme izzón fúrt sziven, hit gyilkosa!
S titok-résen, vágy-szövésen fejem odalankadt éppen,
Ahol lámpám fénykörében más fej pihent valaha...
Égszin bársonyon, fénykörben Szentem pihent valaha.
S többé nem pihen soha.
S úgy tetszett, a lég páráján égi tömjén füstje száll rám
S dal zeng s bolyhos szőnyegemen táncol angyalok raja...
"Bús szivem, lásd", mondtam, "hozzád leszállt s hoz írt a mennyország
Nepenthe-nedv jó orvosság: örök felejtés bora.
Idd, óh idd hát ezt a hűs bort, vár a felejtés hona!"
S szólt a Holló, szólt: "Soha!"
"Sorslátó, te" -, sírtam, "átkos rém-jós, ördög avagy más rossz,
Ha sátán küld, ha vihar vert ide e zord partra ma,
Én roncsul is büszke-bátran itt e rémségek házában,
Hol rabláncon minden vágyam, kérlek, mondd meg, mondd nosza,
Van-e balzsam Gileádban, lesz-e búmnak balzsama?"
S szólt a Holló, szólt: "Soha!"
"Sorslátó, te!", nyögtem, "átkos rém-jós, ördög avagy más rossz,
Ha istent félsz, mint én s hiszed, hogy a menny nem babona,
Mondd meg - s tán enyhülne éjem - vár-e üdv a messze égben?
Szép Lenórám, angyal-néven, kit nem szennyez föld pora,
Szép Lenórám, ki csupa fény, vár-e csókra még oda?"
S szólt a Holló, szólt: "Soha!"
"De most búcsúzzál ám!" - hörgött kínom rá - "madár vagy ördög,
Tűnj oda, hol bősz vihar vár s zord plutói éj hona!
Itt egy pelyhed sem maradhat! El, torzlelkü, éjszin fajzat!
Többé itt nem ölsz nyugalmat! El szobromról, szörny csoda!
El csőröddel a szívemből! El ajtómnál, csúf-csoda!"
S szólt a Holló, szólt: "Soha!"
De a szárnya meg sem rebbent. Ő csak ült, ült peckesen fent -
Ajtóm sápadt Pallasán mint mozdulatlan rém-csoda!
Ült mint álmos démon s este, mikor mécsem ég felette,
Dől árnyéka szívdermesztve padlómra s jaj, mekkora!
Lelkem e nagy-nagy árnyékból mit padlómra vet oda,
Nem röppen már föl soha!

Szia Morka! :)

Jó napooot :-)
valami rgi haiku :-))))
ovis vércsík
haragoslila hajam
morka tavaszodik

Párhuzamosok
Léptél egyet,
én is lépek.
Remélem mindig
nyomodba érek.
Mintha tükröd volnék,
úgy követlek,
pedig nem titok,
hogy nem szeretlek.
Ha kanyarodnál,
fordulnék utánad.
Árnyékod vagyok,
eltorzult alázat;
hibáid éltetnek,
jókedved eltipor,
miattad kusza
az írás a papíron.

Kocka az!
Fene! :P

Elnyűtt játékok
Játékok híján
magam rakosgatom,
én vagyok a kocka ,
a homokozó lapát,
s izgatottan várom;
vajon ki kéri fel
- a bennem rejtőző -
egyszemű babát.
A lábakra ledőlő
vár is én vagyok,
kit színlelve rúgnak szét
a „felnőtt” nagyok.
Voltam szerelem,
s leszek szenvedés;
játékra hív
minden érzelem,
bennem dúl,
majd lecsillapul
az indulat heve,
míg eljátszik velem
a végtelen félelem.
Kopott játékszer,
múlt századi darab,
de míg érintik,
lelke belül marad.
(remélem)

Láncon tartasz.Elsorvasztasz,nem gondolod?
vagy szándékosan bántani úgy hiszed van okod?
Döntsd el,hogy mit akarsz,mert véges a türelmem,
azt hiszed tán az áldozatodnak születtem?!
Taposs el,neked ez kell!Míg naívan hittem benned,
magamban való hitem veszett el.
szánalmas,egyszerűen ennyi,hittem,hogy előttem hever a világ,
és most már látom milyen egyedül lenni.
Lábaimnál nem hódol semmi,sőt,én csúszok a földön:
érzelmi rabszolga,szellemi börtön
rángasd csak a zsinórt,előbb-utóbb elszakad
az erős láncok helyén csak cérnaszál marad.
S míg alszol én átváltozok,mire megvirrad mennem kell,
nem várhatok,az éj leple alatt támadok.
Megváltom a lelked,neked is jár tiszta lap,
de ezen a Földön nem köszönt már rád új nap.
Bennem élsz és bennem halsz meg,tükröd lettem,
nézd meg mivé váltam: egyek lettünk mi ketten.
Hívnak a hangok,beránt a sötét,de nem félek,
félig te voltam,most pedig arra kérlek:
Nézd a tükörképed,nézd meg ezt a szörnyet,
nézd meg jól,mert soha nem látod már többet!

31053: Hiányoztál :)

31063: tényleg szép :)

Egy lány
Kitett lélekkel könnyes szemem,
Miközben üvöltök vele,
Mert ott van, hol lennie kell:
Kimentve a félredobásból,
Megpucolva, csiszolgatva,
Mégis kissé rozsdásan-kopottan.
Már fiatalon.
És még mindig fényesítjük, miközben morgok:
Szar kis réz ez, nem arany!
Félmosolyog félve:
De hát ő nem is mondta...
Szeretem siratva,
Nem is gyengéden, morcosan csak,
És elzavarom, hogy ne a szemünk előtt
Halódjon-szeressen-éljen,
Mert féltem.
Milyen szép
Szakma is ez.

Már nem remeg a lábam ha látlak az utcán,
Nem kapkodok könnyek közt levegő után,
Egy lettél a tömegből, arctalan szürke alak
Lépteid ma már csak széttaposott cipők zaja.
Az emlékekről végre lemondott a szív hanyagul
Csak az ész raktározza egy ideig hangtalanul,
Néha az álmok közé csempész egy érzelmes részletet,
A reggeli fogmosás űzi el, mint víz a köpetet.
Ilyet csak dühből... már megbántam.

Akaratlan
Rosszat tettem,
majd a sarokba bújtam,
fejemet halkan
falnak támasztottam,
s hallgattam csendben
a kövek neszét.
Vigaszt vártam
a némaságtól,
és bezártam jól
visszás világom,
hisz sebet ejtettem
talán, egy baráton.
Ültem sokáig
hangtalan zajban,
mintha dúlt lélek járna
nesztelen robajjal,
s rám omlott a csend.
Bennem azóta
egy gondolat kereng;
elhagyom végül
a sarok homályát,
nyújtom kezem is
jó néhány szobán át,
hátha elnéz felém,
s bár nem nevet,
de adja kezét,
s a barátság talán
mégsem hullik szét.

tükröm, tükröm,
fogd be a szád!
ki kíváncsi arra,
mit e rés okád?
nem hallak, nem érted??
befogtam a fülem...
úgysem mész semmire
egyedül.. nélkülem...
tükröm, tükröm,
te ostoba gonosz.
nem hallgattál rám,
lakolni fogsz.
repül a hamutál,
art deco zöld üveg.
darabokra tép,
most aztán dögölj meg...

Esti búcsú és reggeli köszöntő:
Jó éjt mindenkinek,
kicsinek és égimeszelőnek!
Ha Göncölszekéren jön az álom,
ugorj fel rá, én azt kívánom!
A Göncölszekér tovaszállt,
Hátrahagyta a napsugárt.
Fűszálakról a harmat felszáradt,
Ébredjetek, hisz új nap virradt.

Limerick
Volt egy úr, lakhelye Szentendre
Görcsölt a hasa a széltől szenvedve
De lett egy jó ötlete:
- Egy kisüsti köllene! -
S aztán mosolyogva egy jó nagyot szellente...

szépség.
csak figyeld az emberek szemét
visszatükrözik.
mélység.
csak fogd meg a másik kezét.
a végén napfényben fogsz fürödni.
csak zuhanj,
s meglátod,
élni érdemes.
csak mutasd,
s belátod,
minden az életed.
ne kérj,
s kapsz a világtól,
minden tiéd lehet.
ne félj,
s ezernyi virágból
kap szárnyra pillangó lehelet.
gyönyörű,
s gömbölyű,
és a két kezedben tarthatod,
persze csak ha akarod.

Kiskertem, valamikor gyönyörű volt,
szép, nagy gondozott és nem holt,
arra járó emberek csodákat regéltek
míly élő és gyönyörű erre emlékszel?
Aztán jött a nagy vihar
elsöprő, kiírtó és bizar!
Kiskertem kertész nélkül maradva,
romokba hever kidölve egymagába,
évek telnek és múlna, de nem jő segítség
kerítésére, vasrácsaira kiül a kétség,
vasláncai rozsdásak már,
és kívülröl sem látni ám
egykori fényét, és pompáját
egyszerű lényét, varázsát,
de bent duzzadó rügyekből,
megtépett növényi nedvekből
lassan újáéled, felépül a kert évek alatt,
benne a gaz és rossz akarat nem igen akad,
pompáját őrzi a zárt kerítés mögött,
kívülről most is igen kutyaütött,
nem igen jár arra betörő,
csak néha egy-egy szerető
emberi szív, ki kerítését döngeti,
de nem bírja soha felszaggatni.
Kertem gondozója lakatnak kulcsát
jó mélyre rejtette, és eme titkát
másnak nem igazán akarja kiadni,
lelkem gondozója akar maradni.
Eljött egy nap és körüljárva
kertem gazát kigyomlálja,
kerítésem fényét visszaadta,
a kert lakatját rajtahagyta.
Bemenni félt, ugyan régen járt erre,
és nem akarja szemét legeltetve
kertünk emlékeit visszahozni,
mert nem kertésze holmi
régi, ütött, kopott birtoknak,
ő már máshol főbirtoknagy,
de csodálni ő csodálja,
sőt pompáját felülmulja
kiskertje juj ragyogva
tündökölve fogadta,
kiötlője meghatódva
nemigen viszonozta,
távolságát megtartotta,
ajtónak kulcsát eldobta.
Kapunk öreg lakatja rajta marad,
parkunk, és ezernyi fénye elhamvad,
rács mögül ó még él a remény,
de reménynek tüze lassan elég.
Hamuvá lesz eme kert,
és csak álmot, emléket,
vágyakozást kelt fel pilanatokra
az arra járó kertészpalántákba.

Sziasztok! Rég figyelem a forum hozzászólásait és le a kalappal mindenki előtt. Most én is idebiggyesztek két valamit ami jött belőlem egy rosszul sikeredett kapcsolat után. Köszönöm hogy megtehettem ezt.
Minden reggel arra ébredni,
gyomrod kínzó görcsét elsimítani
próbálod remény szallagját eldobni
de ragadós fonalát nem lehet megunni
most pókhállót szőt közénk az élet
melyet teljes erőmből szakítom véled
menekülök kínzó érzéseimtől
gyötrő, fájó emlékeimtől
mert nem bírom sokáig
közelséged annyira megőrít.

Kutatom könnyes szemed,
mit a korom épp belepett.
Mért vettél ekkora levegőt?
Most köpködheted a legyet!

Csak nézem a szmogot
Mit ezer busz kipufogott
A magyar vagyok, nem turistákat,
A "bazmeg gyurcsi az anyukádat"
Grafitiket
Mer a tramway ticket
A lamúrba
Már bekerül kéccáz forinba
S a hegyet
Mire reggelenként a kocsival felmegyek
De most csak nézem fentről
(felhőn csücsül, homlokráncol)
Mos haltam meg
(bár szar az élet)
a boldogságtól..

31051:
Vidám nyamvadásodban
ha leheveredsz,
s talán megetetsz
egy borúsfelhőszín verebet,
s a hegyet, igen, azt ott szemben,
ha elhiszed, felemelheted!
;)

csak nézem az eget
a szomszégasszonyt, ahogy tereget
a turistákat
ahogy fotozzák az ősfákat
az ebet
aki épp ugat egy verebet
a várat
mi 200 éve elfáradt
a hegyet
mire egyszer majd felmegyek
de most csak nézem
és vagyok
vidáman nyamvadok
:)

az én hmmm!-öm is valami olyat akart jelenteni! :)

31046: köszi nagyon! aranyos vagy! ma reggel született és tegnapi élmény ihlette, szóval csiszolgatni kell valóban. köszi!

nemes szinű drága kincs
csillog lent a mélyben
nagy levegő, lemerülök
jól bent tartom, megszédülök
parton fekve büszke arccal
kezemben egy rozsdás vassal
vigyorgok a fényben

31045: Kiabáld ki a bánatot,
hogy megnyugodhasson a napod,
s Isten ege alatt, majd sosemvolt
szavaid, nyüszítőn koptatod.
---------
kicsit sántít 8(