Királyságom
Nem érdemes túlélni bizonyos
dolgokat.
Köszönjem neked, hogy mégis itt
vagyok?
Köszönjem, hogy lágy
szöveteimből csontokat
keményítettél -- s hogy még
így is dobog?
Hát... köszönöm akkor a
lázat. A gyakorit. A testét.
Jó volt betegnek lenni néha, izzadni
ágyba,
s míg betegségemet, kedvemet
keresték
nappal, jó kaland volt a rémálmok
éjszakája.
S köszönöm akkor az álmot.
Mindet.
Olyan nehezen felejtem el őket.
Köszönöm, hogy visszahoztak, messze
vittek,
bár szótlanok voltak
idegenvezetőnek.
Köszönöm, miket megadtál. Jobban,
amiket nem.
Őt. Meg őt. A kettőt és a
négyet.
A hazugot. S akiket én hitegettem.
Neked tudnod kell, kikről beszélek.
S engedd meg ezt az egyszerűséget:
köszönöm az
orrsövényferdülést.
Hozzá az ügyetlen orvost. A
fülműtétet.
Az orvosságokat, az injekciót, a
kést.
A tacskót, s a másikat, a korcsot,
a falut, a várost, a nagyot, az idegent,
köszönöm lapos orrom alá a
borsot,
hogy olyan fárasztó minden idelent.
S ó, el ne felejtsem: amiket elvettél!
Anyu tüdejét, apu hitét. Az
önteltségemet.
S volt öt testvérem! S volt, hogy
szerettél!
S jókedvét mindnek, aki helyetted szeret!
Huszonkilenc nyarat! Huszonnyolc telet!
Bevallom: soha, de soha nem szerettelek.
Gyerek. Vagyok. Gyerek. Kisgyerek.
Büntettél. Köszönöm. Meg nem
bocsátom.
Az erőt köszönöm még, hogy
elfelejtselek.
Megvan. Meg van egy-két könnyű
barátom,
akik rám telefonálnak néha. Mobilon.
Megtaláltam magamban, mit nem találtam
másban.
S épül bennem, a Tamásban, a
Jónásban,
királyságom ékessége,
megkeserült Babilon.
<jt>