KÁLNAY ADÉL
Még mindig álmaimról
Azt álmodtam, hogy elveszítelek.
Előttem mentél, s úgy siettél,
hogy ne érjelek utol semmiképp,
aztán befordultál a sarkon.
Kiáltottam utánad,
de hangom erőtlenül halt el,
a lábaimban sem volt erő,
s minden lépésemmel nőtt
bennem a félelem...
Mi lesz most, gondoltam,
elérek-e én is a sarokig,
meglátom-e az ismerős utcát,
ahol először találkoztunk,
ahol a platánok hámló
kérgét
mókusok hordták szét izgatottan,
ezt néztük akkor régen mind a ketten,
s csak nagyon sokára láttuk meg
egymást...
Az egész életünk benne van ebben az
utcában,
gondoltam, a platánok
méltóságában,
a mókusok játékában, a
vénülő házakban,
a délelőtti csendességben,
ami lassan sétál fel s alá,
és be-behajol az árva udvarokba,
a fiatalságom az az utca,
a szerelmem és a reményeim...
Mindjárt ott leszek én is,
gondoltam, ott leszek a sarkon,
onnan majd látni foglak ismét,
ott állsz a mi fánk alatt,
türelmesen, ráérősen
álldogálsz,
nézed, hogyan bujkálnak a fények
az ágak között,
meg se rezzensz lépteim zajára,
mintha nem is tudnál rólam,
de magadban mosolyogsz azon,
hogyan próbálok
észrevétlenül
eljutni hozzád,
a hátad mögé lopózva.
S már ott is voltam a sarkon,
már arcomban éreztem a szellőt,
amit a sűrű lombú fák
küldenek
mindig elém fanyar illatukkal...
És akkor láttam,
hogy nincs ott az az utca,
és semmilyen másik utca sem volt,
csak a nagy üresség,
a semmi,
és a szemem elé kaptam a kezem,
ez nem lehet,
mondtam,
ez nem lehet,
nem tűnhetett el,
ami valaha létezett,
s közben tudtam biztosan,
igenis lehet olyan,
hogy minden odavan
egy pillanat alatt,
s akkor sírni kellett nagyon,
s azóta is csak sírok,
hiszen még mindig álmodom.