A Csillag
[az írás 1. része]
„Az isten az első napon megteremté a
Székelyföldet,
körülnézett, s látván, hogy
ez mily szép és jó,
kedvet kapott hozzá és megteremté
mellé a világot.”
I.
A lány mindig mosolygott,
Lényéből derű áradt,
S szelídség.
Pedig árva volt, egyedül élt,
A kis faházban, az erdőszélen.
Fönt a domboldalon.
„Onnan belátni,
a fél világot!”
Még a Szél,
S a Nap is
Mosolygott Neki.
II.
Éjszakánként elrévedezve,
Nézte az égboltot,
A Hadak Útját,
Ott is egy különös,
Fénylő csillagot.
Szépmező Szárnya,
És Csaba királyfi,
Onnan óvják a Népet,
Ha az ellen tengere,
Nekitámad,
Megvédelmezi.
III.
Egy napon,
Közeli harcokról szólt,
Lanton az ének.
A szomszéd falu,
Porig leégett.
És sietett a Nép,
A testvérnek segíteni.
Hogy mely rabló volt,
Nem számított.
A Császár?
A Szultán?
A Kán?
Mindegyik megszedte itt,
„Jussát!”
Amely szerinte őt,
„Megilleti!”
IV.
A romok közül,
Dolguk végeztével,
-miközben leszállt az este-
A Nép kis csapatokban,
Hazafelé vette útját.
A lány könnyezve,
Törölte arcát,
S nézett fel az égre.
De a Hadak Útján,
-hogy segítséget hozzon-
Senki sem vágtatott.
Csak az az egy csillag,
Szikrázón, fényesen,
Csak az világított.
V.
A lány is útnak indult.
A hegyen át,
Az ismert vadcsapáson.
Nem volt különösen bátor,
Csak bízott Istenben,
És önmagában.
Útját óvón beragyogták,
A Hold és a csillagok.
VI.
Már közel a faluhoz,
A zúgóhoz érve,
Lent a völgyben,
Kis tábortüzet látott.
De elkerülte,
Mert bár,
Jutottak fel hozzá
Hangfoszlányok,
Amelyek dallama,
Nem volt sem tatár,
Sem török.
Vélhetően keresztények,
-de ki tudja, milyen népség,
üthetett ott tanyát?-
„Szépmező Szárnya segíts
meg!”
Fohászkodott az éghez,
S útján továbbsietett.
VII.
Az úton előtte,
Átsuhant egy árnyék.
S távolabb egy alak,
Vált ki a fák közül.
A lány gyomra ettől,
Picire összeszűkült,
És szíve kívül dobogott.
A köpeny csuklyája alatt,
Meglátott egy arcot,
Amelyet hegek borítottak,
S kötés takarta,
Az idegen fél szemét.
A lány torkát,
Jeges kéz markolta,
S térde is megbicsaklott.
VIII.
De lelke nem hagyta el.
A tábortűz felé,
Le a völgybe,
Rohanvást megiramodott.
Arcát csapkodták az ágak,
Szaggatták haját,
Karját, lábait és ruháját,
De ereje, mint űzött vadé,
Kitartott.
Lent a tűznél,
Hallották már jöttét,
S fegyverét előretartva,
Talpon volt már,
Három külhoni vitéz.
Vértjük a tűz fényében,
Tompán csillogott.
Meglátván ijedtségük okát,
Kardjuk menten lehanyatlott,
És bár nem értette szavuk,
Kedvesen szólíták,
S mutatták, a tűzhöz,
Üljön le közéjük,
Étellel, itallal,
Mind megkínálták.
A lány azonban,
Csak szusszanni óhajtott.
S ijedelme elmúltával,
Útját folytatni sietve.
De a vitézek szemében,
A fény parázsa,
Ekkorra már megváltozott.
[folytatás alább]