Mécs László: A királyfi három
bánata
Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös
csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi
vagyok.
A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a
pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
Maga adta nékem édessége
teljét,
úgy ajándék ozta anyasága
tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást
deritett.
Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi
vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek
énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.
Amig ő van, vigan élném a
világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja
látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket
látni?
A másik bánatom: hogyha ő majd
holtan
fekszik a föld alatt virággá
foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt
volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy
volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés
volna.
Hogyha a föld minden szinmézét
átadom,
az ő édességét meg nem
hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.