irodalom

Na itt van egy forrás: A Booker-díjas író, irodalomtörténész és nyelvész J. M. Coetzee a kortárs dél-afrikai irodalom legjelesebb képviselője. Regényei a posztmodern szellemének megfelelően főként korábbi szövegek újraírásai, melyek látásmódjukkal és az intertextuális utalásokkal sajátos világot teremtenek.
A barbárokra várva az azonos című Kavafisz-versen alapul. A szenzációs mű egy távoli birodalomba kalauzolja az olvasót, ahol az államgépezet a barbárok általi fenyegetettségből nyeri legitimitását. A külső fenyegetettség és az állami terror légkörében alapvető fontosságot nyer az egyén tisztessége, erkölcsi ereje. A regény az örök érvényű kérdésekből fakadó konfliktus mesteri megjelenítése. - írta volt a Mancs.

ühüm. ez értthetőbbé tenné a dolgot.

úgy emlékszem olvastam valamit arról, hogy valami Kavafisz-parafrázis van a könyvében, arra épül mármint. de mindez csak rémlik, ugyanis a könyvet nem olvastam, na most majd, na majd most :-).

barbárokra várva? nekem a barbárokra várva, az kavafisz. persze etől még lehet coetzee is. végülis vihar is van vagy négy.

valamint
http://www.c3.hu/scripta/nagyvilag/98/0708/13coet.htm

de van, már kiderült: A barbárokra várva , Európa, 1987

Valószínűleg ugyanez volt a helyzet dél-Afrikában a mi Kertészünkkel.

Sebhelyi Viki [piros] 2003. aug. 27. | 13:51:14
van itt könyvajánló rovat? tudtok mondani (jó) marokkói,v. észak afriaki írókat,könyveket(lehetőleg magyarul?)
- megmondom az őszintét, ezen kissé mosolyogtam, de akkor most itt van ez a dél-afrika. ez nem játszik? ha még nincs is magyarul, ezek után tutkó lesz.

nem találok semmit magyarul tőle, Lettre, Nagyvilág semmi... :-(

The Nobel Prize in Literature 2003
John Maxwell Coetzee
The Nobel Prize in Literature for 2003 is awarded to the South African writer John Maxwell Coetzee
"who in innumerable guises portrays the surprising involvement of the outsider".
J.M. Coetzee’s novels are characterised by their well-crafted composition, pregnant dialogue and analytical brilliance. But at the same time he is a scrupulous doubter, ruthless in his criticism of the cruel rationalism and cosmetic morality of western civilisation. His intellectual honesty erodes all basis of consolation and distances itself from the tawdry drama of remorse and confession. Even when his own convictions emerge to view, as in his defence of the rights of animals, he elucidates the premises on which they are based rather than he argues for them.
Coetzee’s interest is directed mainly at situations where the distinction between right and wrong, while crystal clear, can be seen to serve no end. Like the man in the famous Magritte painting who is studying his neck in a mirror, at the decisive moment Coetzee’s characters stand behind themselves, motionless, incapable of taking part in their own actions. But passivity is not merely the dark haze that devours personality, it is also the last resort open to human beings as they defy an oppressive order by rendering themselves inaccessible to its intentions. It is in exploring weakness and defeat that Coetzee captures the divine spark in man.
His earliest novel, Dusklands, was the first example of the capacity for empathy that has enabled Coetzee time and again to creep beneath the skin of the alien and the abhorrent. A man working for the American administration during the Vietnam war dreams of devising an unbeatable system of psychological warfare, while at the same time his private life disintegrates around him. His reflections are juxtaposed with a report on an expedition to explore the country of the native Africans, which purports to have been written by one of the 18th-century Boer pioneers. Two forms of misanthropy, one of them intellectual and megalomaniac, the other vital and barbaric, reflect each other.
One element in his next novel, In the Heart of the Country, is the portrayal of psychosis. A careworn spinster living with her father observes with distaste his love affair with a young coloured woman. She has fantasies of murdering both of them, but everything seems to indicate that she decides rather to immure herself in a perverse pact with the house servant. The actual sequence of events cannot be determined, as the reader’s only sources are her notes, where lies and truths, crudeness and refinement alternate capriciously line by line. The high-flown Edwardian literary style of the woman’s monologue harmonises strangely with the surrounding African landscape.
Waiting for the Barbarians is a political thriller in the tradition of Joseph Conrad, in which the idealist’s naivety opens the gates to horror. The playful metanovel Foe spins a yarn about the incompatibility and inseparability of literature and life, told by a woman who yearns to be part of a major narrative when in reality only one of minor importance is offered.
With Life and Times of Michael K, which has its roots in Defoe as well as in Kafka and Beckett, the impression that Coetzee is a writer of solitude becomes clearer. The novel deals with the flight of an insignificant citizen from growing disorder and impending war to a state of indifference to all needs and speechlessness that negates the logic of power.
The Master of Petersburg is a paraphrase of Dostoevsky's life and fictional world. To die in one’s heart away from the world, the temptation that Coetzee’s imagined characters face, turns out to be the principle of the unconscionable liberty of terrorism. Here, the writer's struggle with the problem of evil is tinged with demonology, an element that recurs in his most recently published work, Elizabeth Costello.
In Disgrace Coetzee involves us in the struggle of a discredited university teacher to defend his own and his daughter’s honour in the new circumstances that have arisen in South Africa after the collapse of white supremacy. The novel deals with a question that is central to his works: Is it possible to evade history?
His autobiographical Boyhood circles mainly around his father’s humiliation and the psychological cleavage it has caused the son, but the book also conveys a magic impression of life in the old-fashioned South African countryside with its eternal conflicts between the Boers and the English and between white and black. In its sequel, Youth, the writer dissects himself as a young man with a cruelty that is oddly consoling for anyone able to identify with him.
There is a great wealth of variety in Coetzee’s works. No two books ever follow the same recipe. Extensive reading reveals a recurring pattern, the downward spiralling journeys he considers necessary for the salvation of his characters. His protagonists are overwhelmed by the urge to sink but paradoxically derive strength from being stripped of all external dignity.

John Maxwell Coetzee dél-afrikai író kapta az idei irodalmi Nobel díjat.

merengjetek el ezen a rímképleten:
ababcbc
disszonáns, ugye?

na ugye? véget ért a történelem épp, de ez nem jelent semmit, főleg nem általánosan. de azért a kérdőjelet megtartanám mára, ha szabad.

Oksa, akkor ezt megbeszéltük. :O )

most épp igen, de ennek semmi köze a tudományhoz. mindegy, hosszú.

Lesz a szeptemberi Beszélőben egy jó kis Fukuyama recenzió, szíves figyelmetekbe ajánlanám...

Hegel Díznilendben?
És azért ez a neved mert egyetértesz a szép kis tételével?

Kicsi Juan: Fukuyama, az kicsoda?

Látod, annyira szeretem, hogy még a nevét is megtanulom helyesen leírni.
De igen, volt Kikudzsiro nyaral is, azt ki rendezte? mozi topik, bocs.

hát az itt a kérdés ma, hogy vége-e a történelemnek-e vagy nem-e van-e vége. e.
bio meg biztos még mindig nyaral.

Szia Dzsóci!
Utazásilag egyeztessünk kispirosban.
A hét szamurájból Mifune miatt. Ő a kedvencem.

És a tiéd miér?

Nademiérazami?

hogyhogy mi? hát "Fukuyama?"
ne mondd már, hogy funkcionális analfabéta vagy. :-)

Mi ez a középnév Juan fiam?

hanyagolni kéne a piálást, emberek!

Nézd, azt hiszem, Judit, ilyen személyeskedő beírást, mint a tied, tőlem nem olvashattál. Nem szoktam kérkedni se barátaimmal, se diplomáimmal. Szakdoli-témám megemlítésével két dolgotz szerettem volna jelezni (minthogy itt kevés a hely felsorolni a benne lévő érveket): 1) foglalkoztam Déryvel, 2) van egy olyan korszaka, amit még mindig többre értékelek, mint a későbbieket. Ezekkel függ össze az is, hogy Déry összességében csalódás, sose váltja be teljesen a hozzá fűzött reményket: ilyen indulás után akkora géniusznak kéne lennie, hogy ne legyen vita tárgya. Ehhez képest... szerintem nem akkora. Szerintem epigon, szerintem enfant terrible (aki 1926-ban nem tanulmányi okokból tölt Perugiában egy évet, hanem kártyaadósságai elöli menekültében), aki szereti felpiszkálni a Nagyérdeműt, de ennél kevésszer megy messzebbre. Talán a novelláiban (melyekből nagyszerű filmek készültek). Épp a Képzelt riport számomra efféle felpiszka. És mögötte van az az enyhén büdös háttér, amit említek. Ami nemcsak Déry hibája, de az övé is, hogy belemegy Kádárék-Aczélék efféle játékaiba. Mondjuk Göncz nem ment bele, hasonló premisszákkal...
Ami a másik felét illeti: Weöres szerintem nagy drámaíró, akárhányszor írod le, hogy te milyen határozottan TUDOD: nem az. Madáchról meg ne Sinkovits Imrét olvasd/nézd, hanem az általad is említett Füst Milánt, akinek ez volt egyik első irodalmi revelációja (in: Emlékezések és tanulmányok). Vagyis mondjuk a mű a te hozzászólásaidban is csak közvetve jelenik meg, maximum.
Dérynél nálam az adott mű azért nem jelenhet meg, mert épp az émelygés, mely a hasonló művek kézbevételekor elfog, meggátol, hogy egyáltalán foglalkozzam velük. Bocs, de bennem a Képzelt riport egy kacsintás Kádárra, egy azokra, akik mégis tudják, mi van odaát (a kettő nem feltétlenül különbözik), egy kis "ezek a mai fiatalok", mégis egy kis irigység és nosztalgia, egy kacsintás az amerikai (mások által hozzá nem férhető) beatnemzedékirodalmára, egy kacsintás a giccsre. Emiatt nem foglalkozom belső értékeivel, művészi megoldásainak taglalásával stb., hanem megmaradok az ilyen külső szempontoknál. Tudom, ez nem műelemzés - elzárkózom a műelemzéstől. (Ahogy te is pl. Weöresétől.)

valóban. én is úgy érzem, h figyelemre méltó vagyok. figyelni is szoktak rám.

Figyelemre méltó, és irigylésre hogy már 16 évvel ezelőtt ily kifinomult ítélőképességgel rendelkeztél, és teljesen magadtól és abszolút belső megérzés alapján (- minden külső nyomás, lásd divat, barátok, stb. nélkül, igen fiatalon) képes voltál eldönteni, hogy jelentős-e valaki vagy sem a magyar irodalomban, tudtad, mit kell levenni a polcról és mit nem.

vagyis megjelenik egy idő után, de ahhoz, úgy tűnik, provokációra van szükség.