idén is. méginkább.
Ottlik Géza: A nyomdában
1943. márc. 15.
A Kossuth Lajos utca és a Szép utca
sarkán, a magkereskedés,
dohánytőzsde,
műköszörűs helyén valaha
Landerer és Heckenast nyomdája állott.
Kilencvenöt évvel ezelőtt, egy szerdai
napon néhány fiatalember nyitott be ide.
Ólomfényű délelőtt volt, a
havas eső minduntalan elállt s újra
megeredt. Ilyen időbe a jó kutyát is
kár kiverni. Az utcán mégis
nyüzsgött a nép: diákok,
nők, kürtőkalapos polgárok.
Landerer Lajos már várta a
küldöttséget. Petőfi
előrelépett, kezében a Tizenkét
Pont és a verse kéziratával.
"Azért jöttünk - szólt -,
hogy a két kéziratot kinyomassuk."
"Lehetetlen, uraim - felelte Landerer
szenvtelenül. - Nincs rajta a cenzor
engedélye." A küldöttség
tagjai zavartan néztek össze.
Hamarjában nem tudták, mitévők
legyenek most. Ekkor Landerer egy lépést
tett Irinyi felé, és ezt súgta:
"Foglaljanak le egy sajtót!"
Irinyi rátette kezét a legnagyobbik
sajtógépre, és Landerer fejet hajtott:
"Az erőszaknak nem állhatok
ellent." Habozás nélkül
munkába fogtak. A nyomda kék zubbonyos
munkásai, akik némán figyelték a
jelenetet, most megmozdultak. "Éljen a
sajtószabadság!" -
kiáltották. A két kéziratot
szétvagdalták, és tíz
betűszedő lázas sietséggel
kezdett dolgozni. Azután megindultak a
gépek, s fél tizenkettőre Irinyi
kiránthatta a hengerek közül a
"Mit kíván a magyar nemzet?"
legelső, festéktől nedves
példányát. Kilépett vele az
utcára, és meglobogtatta a feje
fölött; tomboló lelkesedés
fogadta. A nap dátumát harsogta az emberek
közé, hogy tanulják meg.
Megtanultuk. Ez a keltezés zsebnaptáromban
ma már pirossal van nyomva. Valamennyien
ismerjük a nap részletes
történetét, úgyhogy ezt a nyomdai
jelenetet is fölösleges volt elmondanom.
Mégis elmondtam, mert jólesett elmondanom.
Figyeljünk csak: erre az
összejátszásra, a nemzetnek erre az
öntudatos cinkosságára. A művelt,
higgadt, ötvenéves nyomdatulajdonos súg
a forradalmároknak. Jól érzi ő a
jelenet nagyvonalú
színpadiasságát; pusztán
szerénységből súg, nem
óvatosságból, hiszen ezt a
súgást még Bécsben is tisztán
fogják majd hallani. De Landerer nem
kíván tolakodni, beéri a halk
szereppel, a mellékességgel - és
mégis megtesz mindent. A Pilvax gyerekembereinek
lázas a feje, olykor súgni kell nekik,
mégsincsen zökkenő, a csodálatos
összjáték viszi előre az
óramutatót, mert valami módon egyet
gondolnak mindannyian, Landerer és a diákok,
Rottenbiller Lipót alpolgármester és a
nyomdászok, a városi tanács és az
utcanép. Milyen egyszerű ez, uramisten! S
milyen bonyolult, egyet gondolni. Vigyázzunk. Az
ilyen gondolat igaz és jó, s ámbár
sugárzóan tiszta, mégsem tudná
senki más megfogalmazni, mint a költő.
Politikus, bölcsész, tudós meg se
kísérelje. Petőfi Sándornak
sikerült, s bizonyára ma is sikerülne.
Milyen jó lenne tétovázás
nélkül követni őt. Csakhogy az
ilyen pillanatok, amelyben valami módon egyet
gondolunk mindannyian, s amelyek valójában
nemzetté teszik a népet, módfelett
ritkák. A dolgunk csak annyi, hogy közben is
mindig készek legyünk rá. Maradjon a
lelkünkben egy szöglet fiatalon és
tisztán, mint Landerer cégtulajdonos
polgártársnak maradt.