Szellemek
Érzem, belülről felemészti
lelkemet a félelem,
Érzem, valami sóvárogva fojtaná
meg szívemet,
Érzem, már itt vagytok, s el nem hagytok,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.
Ha már a bánat veti széjjel
szomorú szívemet,
Ha még élek, de úgy érzem: itt
nincs helyem,
Akkor már hallom halált ébresztő
sikolyotok,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.
Lassan legördül remegő arcomon egy
árva könnycsepp,
Lassan letörlöm, de már érzem:
csak egyre többen jönnek,
S ti csak vérző szívemen kacagva
ropjátok táncotok,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.
Nem hagytok, s átkaroljátok
növekvő mérgemet,
Nem hagytok, s kebletekre ölelve én csak
szenvedek,
S aztán lassan kínjaimba fojtotok,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.
Felnézek, míg ti lehúztok a
bánattal teli mélységbe,
Felnézek, majd fuldokolva merülök a
sötétségbe,
Ti pedig újra meg újra belém martok,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.
Mikor szívem kínja könnycseppként
csobban a fájdalom tengerében,
Mikor a csendet megtörve nyugszik meg az
örök mélységekben,
Akkor ti még utoljára belém
rúgtok,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.
S ha már a halál lelkem ködös
temetője,
Ha már a szenvedés szívem
szeretője,
Ti majd hozzám vágtok egy
kielégült vigyort,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.
Mi a véleményetek a versemről? ...