tóth krisztina: 'kutya'
fekete földrögnek tűnt, az
olvasdáskor
hegyoldalról leomlott hókupacnak.
sötétedett, nem látszott más a
tájból,
csak ónos földek, párás volt az
ablak,
ahogy közeledtünk, úgy tünt,
mintha mozogna,
mintha egy kabát emelgetné a karját:
egy árnyékstoppos az
útszélére dobva,
amin a fényszórók tekintete hajt
át.
hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban
odaérve mindenki kerülőt tett,
nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol
van,
és egyszer csak ott volt. mint egy
merülő test,
a mellső két láb támaszkodott a
sárban,
mintha indulna, orrát a szélbe tartva,
a felső rész figyelt. de mögötte,
láttam,
péppé roncsolva terült szét az
alja.
a véres szőrből kiálló
hátsó lába
egyenletes, kínos ütemre rángott,
ült a fél kutya, nyitva volt a
szája,
és láttam a szemén, hogy mindent
látott.
kiabáltam, hogy állj meg, húzódj
félre,
könyörögtem hogy mentsd meg, üsd
el, bármi,
vagy legyen mögöttünk már valaki
végre,
aki ráhajt. de hát mit kell
csinálni?!
mit kell csinálni? - emelted föl a
hangod,
mit akarsz tőlem?! mégis, mit akarsz
tőlem?
azt akartam, hogy állj meg, és ne hagyd
ott,
ha megtaláltad, vagy vedd fel, vagy öld
meg.
egész héten ott volt a kutya
közöttünk.
arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon.
mintha mi volnánk, akik az útra
löktük,
és szavakkal kéne kerülgetni
folyton.
de mégse tudtam nem akarni, hogy este
fölém hajolj: feszülő karodat
néztem,
próbáltam nem gondolni a testre,
ahogy ott támaszkodik az árokszélen,
arra az ütemes mozgásra, miközben
a szemed a távolba néz és nem felel,
hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás
van abban is, ahogy szeretkezel,
ahogy azt kérdezed, mégis mit akarsz
tőlem
miközben ütöd a kormányt és
rám se nézel,
és látni a vállad mögött a
szitálló esőben
ázó tájat a véres, téli
éggel.