Hagyom
hogy a reggel újra felkeltsen,
hagyom, hogy annyi emlék kísértsen,
mert bár menekülnék, nem tudok,
múltam s érzéseim rabja vagyok,
egyre keserűbb minden hajnal
egyre kevésbé várom a
feljövő napot,
mert tudom, mit várok, elhagyott,
elhagyott a hitem, hogy higgyem,
vagy még nekem,
elhagyott egy dallam, amit énekeltünk
gyakran,
hangjegy nélküli szólam,
üres bögre rothadó képekkel
tele,
mit foszlányokban látok még,
s az üresség kilép a bögre
tátongó lyukán,
s szétfut köröttem hírtelen,
s színtelen már az ősz,
kevés a festékem, hogy megfesem az
életem,
hogy elmondjam valaha hittem,
hittem benned s másban,
s most már nem hiszem,
már nem hiszem, hogy hinnem kéne
bármiben!