Meg ez a szélsőjobb REményik! Hogy a
fene vinné el ezt is! Igaz Posta úr?
Mi maradt meg?
Az ország elvétetett tõlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsõség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi
kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petofi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsõség is, a mi
dicsõségünk,
Most és mindörökké.
Az ország megmaradt,
Ó nem a földi ország,
A szemfedõs, a könnyel áztatott.
Nem az, nem az!
A mi világtól elfordult szemünk
Immár a földi ország égi
mását
Tebenned keresi.
Honfoglalónk Te vagy.
Ha õseink csak földet hagytak ránk:
Te reánk hagytál egy darab eget
Egy örökrészt a porló rög
felett.
Kisajátíthatatlan birtokot.
Az álmaiddal benépesítettél
Egy új hazát,
Szabadság és szerelem gyarmatát:
Egy magyar csillagot.
És megmaradt a hatalom.
Nem a kard élén csillanó erõ,
A kard, az eltörött,
Nem az ágyúk torkából
ásító,
Az ágyúk hangos torka néma lõn,
Nem tûzben, vérben edzett vértezet,
Nem az, nem az,
Elvette tõlünk azt a végezet.
De mi most Reád szegezzük szemünk,
A páncélunk Te vagy.
Te vagy tûzálló, kemény
fedezékünk.
Lelked örvénylõ mélységeiben
Adatott nekünk örök menedék.
És nekünk ez elég.
A vezérünk Te vagy.
Mint verseid, a "rongyos katonák",
Akiknek éhség, s igazság a bére:
Álljuk seregparádéd sorfalát.
És megmaradt a dicsõség is.
Ó nem az oktalan kevélykedés,
Világ színe elott hetvenkedõ!
Nem a cifrálkodó magyarkodás.
Ez más, ez más!Nagyon nagyot zuhantunk.
De megmaradt a büszke öntudat,
A Te öntudatod,
A mi öntudatunk:
Ha balsorsverten, ha koldusszegényen:
Vagyunk, vagyunk!
És akarunk még lenni!...
Az ország elvétetett tõlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsõség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi
kötelék.
Térdig porban és övig hamuban,
Mi mégis a Te nemzeted maradtunk:
Petofi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsõség is, a mi
dicsõségünk,
Most - és mindörökké!