Itt egy tavalyi, amit nagyon szeretek:
Vár
Enyészet tenyészik dombjain,
A végzet penészlik ormain.
Halni állították, végvár volt
eleve.
Hadak ordították: Pusztulj! De nem leve
Rögtön ez a sorsa; dacolt a
Jövővel. Ostromon kacagva
Virágzott és védett. Kivirult és
érzett
Körötte sok lélek, anyókák,
legények...
De egyszer eladták. Belülről sorvadt
el,
Pedig ő sikoltott:
„Könyörgöm, ne add fel!
Míg falaim állnak, testemmel
védelek!
Ha kapuim zártak, nem rágnak
kételyek!”
Nem hallották. Féltek. Önmaguktól,
persze;
Halni a többiért nem volt sose mersze
Egyiknek sem. Inkább megalkudtak,
De bérük megkapták: Halálba
vonultak.
Legyilkolták őket, aljasul,
csalással;
Ám csak visszakapták, mit tettek a
várral...
Az új úr becsülte,
újjáépítette
De nem lett ugyanaz; szívét
rémisztette,
Hogyha ismét ostrom, lesz-e bennük
lélek?
Tud asilum lenni, óvó, védő
fészek?
A vár csak kő és fa, mégis
érez, szolgál;
Hogyha elárulják, nem egyéb
halomnál.
Persze, hogy od’adták! És az
újabb ellen
Nem ismert irgalmat: hagyta, tönkremenjen.
És végül elhordta: „Minek ez a
csúf rom?
Legyen újra síkság! Helyére
só hulljon!”