József Attila: THOMAS MANN
ÜDVÖZLÉSE
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig,
még megkérlel, hogy: "Ne menj el,
mesélj" -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván
jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk
és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem
feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk
együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose
lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben
vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj
-
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a
vágyig.
Most temettük el szegény
Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz
még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol
-
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne
lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy
lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. jan. eleje