LEGENDA BRANCUSI VÉGTELEN-OSZLOPÁRÓL
Ment a Fő utcán az alkonyatban,
hegyek ballagtak balján,
kísérték,
s ha megállt egy-egy ismerőssel,
rokonnal,
megálltak ők is, tisztelettel és
hallgatag.
Tűnődve ment, olykor még valamit
mondott is,
csak úgy a szakállába.
Hangos volt az utca és tarka. Egy öregen
akadt meg a szeme, aki egy tarisznya
furulyával
rótta a várost. Nem kínálgatta
áruját, csak ment
és furulyált. Mindig ugyanazt fújta,
valami együgyű dalocskát, amit
mindenki ismert,
ő is ismerte, még
gyermekkorából.
Igaza van, gondolta, minek változzon a
nóta,
ha már az utcák úgyis
váltakoznak.
Mosolygott az egyszerű
bölcsességen,
és vett egy furulyát, ki is
próbálta;
műnek kijáró tisztelettel
mustrálta végig,
majd zsebre tette a zeneszerszámot.
Ment tovább, vitte fülében a
dalocskát;
az édesanyja jutott eszébe róla:
papírt csipkéz a tálasra és
dúdolgat önfeledten.
Megállt és botjával cikcakkokat rajzolt
a porba.
Aztán a temetőt, a fejfák erdejét
látta,
hol épp a minapiban járt s ahol
hiába kereste a régi
játszótársakat, akiket
a faluban nem talált; ki tudja hol s milyen
földbe temette őket a
háború?...
Egy olyan fejfa, mely Párizsig, az
óceánig
ellátszik, egymásra-rakott koporsók
végtelen oszlopa,
talán az lehetne méltó emlék...
S ahogy ment, botjával hosszú
koporsó-sort rajzolt
a porba. Majd a templomon túli dombocska
előtt
fölkapta fejét - a hegyek is
hátrább hőköltek -, és
a sűrűsödő alkonyatba metszette
tekintetével
az Oszlopot.
(Kányádi Sándor, 1964)