ISMÉT
Kerevet-árnyak lepik be szobám
Itt-ott zizeg néhány gyertyaláng
Heveny lázzal összebújnak a
fényben
Hogy cirógassák forró
magány-tündöklésem.
Lefekszem.
Méla, furcsa csönd röpül rám
lomhán.
Szemem megpihen súlyos, fekete
szárnyán
Hűs szavakat súg agyam mögé
némán.
Megadom magam a mai nap csápjainak
Csak belőlem mart ki, semmit nem adott
Fösvény tüze égetett ki
szívemből egy darabot.
Ismét, csak ismét alszom, s kicsit
meghalok.
De ha megszólal reggel a várandós
tavasz
S tündér lánya, a nap szelíd
keze
Olvasztja el száznapos téli búmat
Ragyogva futok ki árny szobámból,
Rohanok majd újult Erővel, rávetem
magam az Útra
Az Élet véges fényébe mártott
élménykoszorúmra.
2005. február 24.