Marion
Ki ez a lány?
Lehajtott fejjel ül az asztalon
könyökölve, csapzott haja arcába
hull. Egy-két szál az izzadt
bőrhöz tapad, kezében cigaretta.
Az én konyhámban ül, meztelen,
előtte reggelik hideg maradéka és egy
pohár tej. Még csak nem is kávé.
Egyszerű, fehér tej.
Nem hiszem, hogy tudja, hogy itt vagyok, de talán
tévedek.
Konyhám mocskos, hetek óta nem
használom A padlón vaskos rétegben a
piszok, a levegő áporodott. A fényt a
mennyezetről lelógó apró,
sárga villanykörte szolgáltatja, amely
meg-meglibben az ablakból beosonó nyári
szélben. Az ablakot sosem zárom.
A pislákoló fény bizarr
árnyékot vet meztelen hátára,
megnyújtva, majd összehúzva
lapockái alakját és a
törékeny gerincvonalat.
Fejét lassan felemelve rám néz. Kerek,
zord szemek merednek előre a kócos
hajzuhatag mélyéből. Figyelem. Ahogy a
cigaretta hozzátapad kiszáradt ajkaihoz,
ahogy teste szinte meggörnyed miközben a
füstöt fújja. Bőre apró
redőit.
Magára hagyom egy időre és amikor
visszatérek, ugyanabban a pózban
találom. Meztelenül ül a konyhai
széken, kezében lassan égő
cigaretta, nyakát kissé felém
nyújtja. Ugyanaz a rideg pillantás.
Észreveszi, mit tartok a kezemben, de meg sem
mozdul. Egy picit sem.
Szememhez emelem a kamerát és
ráközelítek. Mocskos ő is, mint
minden ebben a szobában, de éppolyan
kirívó, mint az az egyetlen pohár
tej.
Éjszakával kacérkodó sminkje most
elmosódva színezi arcát, a testén
még mindig sötét árnyak
játszanak, így téve
láthatóvá az egyre
erősödő szelet.
Gépem kattanásai sikoltó darabokat
vájnak a nehéz csendbe.
Ki ez a lány?
Azt hiszem, szeretem őt.
Zavartalan, mozdulatlan arca nem árulja el
gondolatait.
Egy pillanatra sem hagyom abba a kattintgatást,
miközben ő, székét arrébb
tolva az asztalra ül és én azon
tűnődöm, vajon az nem rogyik-e majd
össze alatta.
Mezítelen, szétvetett lábakkal. A
póz természetes, nem rejt
kihívást. De azért
elmélázom…
Füstölgő cigijét fogai
közé szorítva a tejért nyúl
és ajkához emeli a poharat. Aztán
rám néz. Csak rám, a lencsén
keresztül. Rideg szemében pimasz
villanás.
Most a hideg, hófehér levet barna
testére önti.
A tej lecsöpög
mellbimbójáról, kis tavacskát
képez két kulcscsontja közt,
végigcsörgedez szőrzetének piciny
fészkén, végül a padlóra
hull. Amikor a pohár már üres és
én is leteszem a kamerát, ő nevetni
kezd. Nevetni.
Nem is ismerem ezt a lányt.
De vele mosolygok. Átkelek a szobán, az
asztalhoz érek, ő pedig megcsókol,
ujjait az enyéimmel kulcsolja, majd
bőrömön játszadozik, mintha egy
hangszert tapintana féltő gonddal.
Tudom, hogy szeret.
Úgy gondolom, elég könnyű
megfeledkezni… megfeledkezni egy lány
szerelméről. Csak hagyni kell magunkat
felejteni, aztán az újdonság
varázsával csodálni minden
mozdulatát.
A valóságban ő csak az átlagos
barátnőd, egy átlagos reggelen, a
piszkos konyhádban, a nyikorgó ablakod
alatt.
Biztos vagyok benne, hogy ő is színlel
néha.
Marionnak hívják és Marion engedi, hogy
fényképezzem.