A versre két féle képpen lehet
reagálni: ez undorító, ez magával
ragadó, nincs középút.
Az a fura ebben a versben, hogy nem nagyon lehet azt
mondani az íróra, hogy ő egy
önző disznó, zsarnok, mert érzi
az ember, hogy itt nem erről van szó, de
még csak nem is az
őszinteségről, hanem valami sokkal
mélyebbről. Csak az tud ilyet írni,
aki már rég feladta magát a
másikért és a másik
nélkül vergődik a semmiben, mert azt
az űrt nem tölti ki a másik szerelme.
Az író egy élettelen tárgy, akit
úgy kapcsolgat a másik, mint egy
lámpást (csúnyán:
ráncigál, mikor kedve szottyan a
másikhoz). A nő szereti, de ha más
programja van, akkor kikapcsolja, kidobja a
világából.