A legszörnyűbb az életben a
bánat,
az ember ilyet másnak sose kívánhat.
S mikor engem is ez gyötört,
A lelkem apró darabokra tört.
S hiába a ragasztó, melyet kezembe
nyomtak,
Sokan szerettek, majd meguntak és eldobtak.
Mindenki elfeledte oly értéktelen nevem,
Nem törődtek azzal, hogy mi a jó
nekem.
Mit szerettem, elrejtették sötét falak
mögé,
Hogy meg ne találjam, keressem
örökkön-örökké.
S hova tűntek a jó barátok, szép
emlékek, hova?
Hogyan lehettem én ilyen ostoba?
Bíztam, hittem az olyan emberekben,
Kik magamra hagytak egyedül, a sűrű
rengetegben.
Kiknek csak egy ember voltam a sok
között,
Lelkem összetört, a bánattal
ütközött.
Egy ember vagyok a sok között, ugyanúgy
ér a fény,
S hogy több legyek, arra már kevés a
remény.
S mint egy vízcsepp a tengerben elveszetten,
Keresi a helyét eszeveszetten.
Megtalálni nem találja, csak
bánkódik.
Vízcsepp volt, könycseppé
változik.
Ilyenkor mindenki könnyeivel
küszködik,
S lelkük a bánattal ütközik.
Mint egy fa az erdőben, mit kivágásra
ítéltek,
Én lettem az, a többiek
megkönnyebültek, mert féltek.
Félt a haláltól mind, boldog volt,
hűtlenül is elégedett,
Lelkem a szilánkoktól szenvedett, szemem a
könnyektől égett.
De most majd meglátják, mit értem
én igazán,
Elmúlásom könnyelműen veszik,
vagy komolyan, talán.
Mindenki velem volt olyan mostoha,
Talán hiányozni fogok nekik egyszer -vagy
soha.