Nélküled
Kopár, sivár, fakó a világ.
Lassan múlnak percek, órák.
Hiányod megszokni nehéz lesz, jól
tudom.
Csakis az idő, mi megnyugvást hoz.
Szavak, mondatok, melyek csak a miénk voltak,
Eltűntek, elillantak, elporladtak.
Emlékszel még, mondd milyenek voltunk?
Nevettünk, beszéltünk, egymásnak
olvastunk.
Vagy csendesen ültünk, búsan
merengtünk,
féltünk szeretni, s féltünk a
valótól.
Vállalni mit érzünk, s kilépni az
álomból.
Elvesztettük egymást, tovatűnt az
álom.
Szomorúan nézlek, megöl a
hiányod.
Idegen vagy nekem, már nem kereslek,
elkerüllek, kitérek előled.
Éjszakákon át arcodat idézem,
próbálom megőrizni emléked.
Nélküled, nélküled,
nélküled,
oázis nélküli sivatag az élet.
Erősnek kell lennem, ki kell bírnom,
nélküled kell élnem, ez a sorsom.
Túlélem, túlélem, nap mint nap ezt
mormolom.
Hogy sikerül-e, nem tudom.