33322: Weöres Sándorra gondoltam. (bocs)
Nekem egy az egyben a Harmadik szimfónia ugrott
be, amikor olvastam, amit írtál, azt hittem,
szándékosak az utalások, ezért
rövidítettem.
Szóval ez az:
HARMADIK SZIMFÓNIA
|.
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas-
Küldd néki töretlen álmodat,
míg magad vagy a vadász, meg a vad,
nem szûnhet kerge futásod.
Gyõznöd se lehet, veszned se szabad:
a hályogos sürüség alatt
vermed hasztalan ásod.
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj-
az üresség öntözi
szélét!
A rét, a liget
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
néz a hatalmas.
A mult se pihen:
új percek méreg-csöppjeiben
elomolva õrzi részét.
A holt vadlúd, bár tolla se lebben,
röpül a zúgó szárnyu
seregben
s röptében üli fészkét.
A jövõ nem vár, elõre arat:
a most ömlõ sugarak
a holnapi gyermek
rózsás bõrérõl
csiripelnek.
Ne kérd a veremtõl jussodat.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s távol, a hatalmas: az is te magad.
Õ odafönn
merev csillámu közöny,
és sorsba burkolt lénye idelenn
rengés, mely sohasem pihen,
s a két arc: az Igaz és a Van
összefordul mámorosan,
mint a Nap meg a tenger
nézi egymást ragyogó szerelemmel.
Küldd néki töretlen álmodat!
mert szived éber-álma,
mint légen a pára,
átlódul a pályán
s fönn sajog a menny
hajnal-koronáján.
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas-
Kereplõként ûzöd körbe
magad,
rab vagy, de keserved álma szabad
s igazad az álom, a röpke!
A szikla, ha rávésed jajodat,
többé nem szikla: élõ te-magad
s föllibben a fellegekbe!
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj-
az üresség öntözi
szélét!
Sugarak izzó füzére alatt
meglelheted százszor sirodat,
mégsem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Szél körme kapar a sír
körül,
és vallat a fény, a hatalmas.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s a pálya is, minden te magad
-madárka sír, madárka
örül-
piros gerendák közül kidagadva
tág szemmel nézel magadra.