Sziasztok! Én itt újonc vagyok, de ha nem
követek el vele túlzott
udvariatlanságot, bemutatkozásképp
mellékelnék három GL-féle
verset.
A HÁZ
Itt lakom tűnt idők óta,
mégsem ez az otthonom,
suttogás, kacaj vagy nóta
nem visszhangzik falakon.
Ez a ház az égbe nyúló,
de ott sincsen teteje.
Alja föld mélyébe fúló,
horizont az eleje.
És ez a ház nincsen sehol:
nem hevíti nyári Nap;
nem vacog, ha a hó omol,
vagy ha villám rája csap.
Acélból van, mégse látszik,
zárja: csak a gondolat;
Mégis: nekem nem kell másik,
féltve őrzött ember-lak.
Otthon vagyok minden percben,
lábam járjon akárhol,
legyek bár muskátlis kertben,
vagy legyek akár Sehol;
Mindig csak ugyanitt vagyok,
hol nem félek semmitől!
E "ház", mely életre
hívott,
és ez mely egykor megöl.
A KÉRDÉS
Életünk híd a rózsaszín
hajnaltól
a lyukszemű csontkorhadásig.
Életünk alagút, de nem véd a
haláltól,
életünk meredély: kapaszkodunk
ínszakadásig.
Életünk hegyoldal, de nincs
túloldala!
csúcsig merészkednénk, és még
azon is túl.
Fülünkben a füvek, galaktikák
dala,
mindez egyszer ocsmány némaságba
fúl.
Hogyha tovább lépünk: zuhanunk
hirtelen!
Féktelen erő húz mély
sötétjébe.
Felhőként szétfoszlunk, utunk a
végtelen,
kérdő kiáltásunk se vág
ösvényt bele.
AZ IDEGEN
Körülöttem járnak a múlt
emberei,
szavuk régi súlya olykor itt lebeg.
Kezük nehéz nyoma jelenem keveri,
én vagyok, ki mégis mindent elfeled.
Idő-rejtekéből felvillan ezer arc,
messzi ismerősök mosoly-tekintete.
Idő-félhomályból előbukkan
száz arc,
régvolt jó barátok szelíd
tekintete.
Időbe őrölve vibrál a
néhány arc,
régen szeretettek ködös tekintete.
Csak egy: az én arcom, életem idegen.
Lehet, hogy én voltam? Elhiszem. Feledem.