Vers mindenkinek

34134:
Gyerebea, gyerebea kislelkedbe
Teleszela, teleszela Libbentlibbe
Tedd fela kérdésed, tűrd kia bélésed
Gyerebea, gyerebea kislelkedbe

34134:
Gyere kislelkedbe!

34133: szia Veva :) kérdeznék egy csomó mindent, de ez nem az a hely - hacsak nem rímel ;) :*

34132:
Sziija Dorka! :)

itt is van ősz
élem újra
sárga levelek
földre hullva
egyedül heverek

Kijeza GL?
Folyót játszott,
áradót.
Menekültem,
levegőt!

34129:
Túlevéstől lyukas gyomor
Spájzba többé nem koslatol.
Mit lehet itt most már tenni?
Kellett neked ennyit enni?
Jön az orvos szirénázva
Ő majd gyomrod bestoppolja.
Stoppolt gyomor újra éhes?
Ne legyél már megint vétkes!

34128: - [imádlak]
Mi ez itten, spájz vagy kamra?
Kilyukad az egér gyomra.
Persze nem az éhezéstől,
kireped a túlevéstől.

34126: Arany drága Tévelygő!
Ez nagyon ott van!!! ;)

Nem lehetne GL-t egyesével?

Carpe diem
Gömbölyü légyszar a tükrön,
ennyi az emberi élet,
mára a holnapi nap,
arra a másnap a cél.

(Az imént felvittek szemelvények voltak az egyik GL-féle "versciklusból", melynek címe: A FÖLD FELÉ. Hátha valaki érdekesnek találja. Az egész ciklus 2 x 13 + 3 írásból áll.)

AZ IDŐSEBB UTAZÓ
(GL. 1990)
Éjszaka volt és szeptember.
Vihar csapkodta a fák foszladozó levélzetét.
A dombtetőn állva a lejtőn felgyorsult szélbe támaszkodtam.
Hideg légzuhatag tépkedte ruhámat, de a gombok állták a próbát.
Elindultam. A tekergő ösvény kövezett útba torkollott,
Töredezett tábláján egy félig kicsavarodott, és a széllökésektől
szabálytalan időközönként felvillanó lámpa fényénél
ott állt a név: TÁJÉK UTCA.
Szél-hajtotta fóliafoszlány pördült felém, majd elkanyarodott,
és légörvény karjaiban magasba röppent.
Kopott kőoszlopos kerítés rozsdálló rácsa mögött néma komondor
halkan lobogó szőrét kuszálta a szél.
SÖTÉT ÉS MAGÁNY! A kihalt sötétségű domboldal ódon otthonai
és félkész, lépcsőzetesen újmódi villái,
mint eltúlzott kripták egy sosem gyomtalanított temetőben.
FÁK ÉS SÖTÉTSÉG! Messze kinyúló ágvégen különös kóc bojtja
meredten mutatja, merre sodorná a szél.
Odafönn monoton tomboló komor ágsuhogás.
UTAK ÉS FÁK! És az utak méla ereszkedéssel a domb lejtőjén,
eltűnnek a zúgó éjszaka homályában.
„Vénusz Gyula kőszobrász és sírkőfaragó mester”.
A kerítés mögött friss és készülő sírkövek,
mint eleve halott csírák egy kőültetvényen.
A temető sötétje mindennél feketébb!
A kövek faragott Krisztus-fejei és sápadt kelyhei
vajon miféle céltalanságot lepleznek?
Ferdén falnak dőlt kőmadonna néz a kerítésen át
az utca repedezett aszfaltján sötéten settenkedő macska lépteire.
Ingadozó alak az út közepén, mintha szél lengetné járását:
„Mondja…nem zavarom…de nem találom, pedig tudom, ez az út,
biztosan itt lesz…és aztán le a munkásszálláshoz…már két napja…
van ez így…az ember iszik kicsit néha”.
Töpörödött alakja és halkuló motyogása sötétbe veszett,
már nem hallottam a szelet sem sziszegni kétnapos borostáján.
A kerítés és fasor árnyékába beszorult meredek út homályában
könnyedén elvész az ember.
Hirtelen hangos léptek szépzenéjű visszhangja közeledett!
Aktatáskás, széles alak árnya suhant a zajongó lépteken.
Fiatal pár ölelkezett az úttest éji közepén,
suttogó szavaik hűvös hangfogója a szél.
És az út kanyarulatából hatalmasan,
láthatárig nyúló ezernyi csillogásával feltűnik a város!
Kertek és házak sűrűsödnek, kerítések rácsán egy-egy tábla dereng:
HÁROMSZÉKI ÚT. BOTFALVI UDVAR.
TERMELŐI BOR 25 LITERENKÉNT ELADÓ!
Az útelágazásnál halomba hányt utcakövek egybemosódó tömege.
KÉRJÜK, AZ AJTÓT CSUKJA BE!
A vasúti aluljáróban a fent haladó vonat kerekei dübörögnek,
mély hang dobol az agyon, ütlegeivel minden kétes emléket kitöröl.
És itt a város! Utak, házak tömkelege a vihart szellővé oldja,
halk morajával altatja az éjjeli álomra szorulókat,
bár egy nagy épület nem kellően rögzített ablakszárnyai
kopogószellem-kórusként mániákusan zörögnek.
A tejüzemnél polietilénkötényes dalia siet;
Sorba állított, kihűlt buszok fölött fénycső himbálódzik;
Távoli háztető reklámfény-izzása ugrál, ismétel, mint elakadt hanglemez.
És a város közönyös hatalmassága elől oltalomra vágyón
szállásom kulcsait keresem.

VALLOMÁS
(GL. 1986)
A gépajtón kilépve, feltűnik a lomha föld,
a ködös horizont, messzi hegyek képe,
és vár a száguldás, a szél süvöltése,
és a pálya, a súly által kijelölt.
Majd ott kint, távoli zöld erdők felett,
hol a szél szava figyelemre int,
az ember minden gondot elfeled,
s a kormányzás leköt agyat, lábat, kezet;
Ott kint talán, túl a félelem falán,
lebegve a tépázó viharban,
nem meditálva „óvatosak” szaván,
kiknek szívverése percenként megtorpan;
Ott kint, lehet, a Repülés kioltja
a rövid, sajgó emlék-képeket,
s akkor talán, percre megnyugodva,
elfelejtem biztos, szorító kezedet,
amely a kezemet többé sose fogja.
L E B E G É S
Szeretnék a földtől elszakadni,
hinni, hogy enyém az ég és otthonom a tér…
Mert a Föld magának követel,
a levegőbe fogódzva védekezem,
siklom gravitáció-csápjai elől,
De minden erőm, ügyességem sem elég,
és az ész-alkotta puha szárny is
csak fékezi a gyötrő ölelést.
Mi hív a felhők közé, a mélykék égbe?
Csak az, hogy vannak felhők, és kék az ég!
Ám a Föld utánam nyúl, felébreszt: övé vagyok.
aztán a földi hétköznapokból
újra a kristály-ég ébreszt egy másik valóságra.
Így hányódom álmok és valóságok között,
hol a légörvényekbe karolva,
hol megsimogatva egy kedves földi bozót levelét.

KÉTEZERRŐL JÖTTEM
(GL. 1980)
A gép magasba veszett, távozó morgása
felolvadt a csendben, mely itt a szélvihar zaja.
Minden itt a szél: támasz és partner,
de leküzdeni szánt közeg is ugyanúgy;
szemed könnyezteti, ám fel is szárítja könnyeid!
Szaltók és spirálok gyakorlása közben
vetheted olykor tekinteted a messze lebegő
milliárd porszemtől szivárványos horizontra,
és a madártávlatnál nagyobb magasság miatt
idegenné, bolygófelszínné változott honi talajra.
És kérdezheted magadban,
de akár hangosan is, itt ki nem hallgat senki sem,
köbkilométerszám csak ruhádon robajló,
virgonc süvöltésű levegő rohan körül,
és hangod zörejjé torzítaná az áramlás,
hogy ennyire gyermek maradhat az ember
érettebbnek tűnő korában is?
Öngyilkosok zuhanását szépítheti sporttá?
Miközben ha nyelvet ölt a világra,
senki se látja: a bírák távcsöve csenevész ahhoz,
és ki fordítana rád fejcsóválva teleszkópot?
Földi kötelmeid itt elferdült ostobasággá silányodnak.
A kumuluszok körülötted mosolyognak egyre
az ember szerfölötti önértékletén, mihasznaságán,
hiszen e technika pusztításra is használható…
Most csak játék és különös szabadság,
a kioldót mégis illik megrántanod,
szokatlan virágot lobbantva az égre.
Majd a célkörön kívül érve földre, elnézést kérhetsz
pár tucat fűszáltól, melyre bakancsod hágott:
„Kétezerről jöttem,
és szemem a magasságtól elrévedett.”

RELATÍV MOZGÁS
(GL. 1980)
Ma már minden relatív.
A béke és a szerelem is az.
Viszonylagossá vált a szabadság,
hasonlítási alapra vár az értelem.
Bármire nézel, mutatja
értékeink bizonytalanságát, és minden „emberi”
megkérdőjelezhetőségét.
Van-e hát fogódzó
az elcsúszások hánytorgó hullámai között?
Tévedés tán az abszolútum igénye?
A biztos alapra számítás terveink alá?
Tévedés! Biztonságra ne vágyjon élő,
a megfoghatatlanba fogódzni akaró
a szilárdon állva is tántorog!
Ne félj hát áramló közegben száguldani!
A billegés csak azt jelzi, mégis van IRÁNY!
A társak, kik melletted zuhannak,
relatív támpontot adnak
térbe veszésed szelídítéseképp.
Fogózz jól beléjük,
megérzed majd az erőt,
amely a Földdel összeköt
és kérdések, világnézetek nélkül is
mindent egy irányba mozgat!

A MAGYARÁZAT
(GL. 1978)
Elmondhatom, voltam ott, hol csak a szél süvít,
és puha pehelyként cibálja, folyja körül az embert.
Voltam ott, a nagy magasságban,
száguldó levegő torzította el arcom,
rávicsoríthattam a lenti tanyákra:
messze voltak, nagyon-nagyon messze,
egy jól ismert, OTT mégis idegen világban,
a parttalan levegőóceán fenekén,
változatos lerakódások, leülepedett, halott kagylók módjára.
Föld felé zuhanva igyekeztem úrrá leni
tollpehely-testemet pörgetni akaró vad áramlatokon.
Ember voltam ott,
fényes csatok szorította hevederek hálózatában,
vállaimon egy-egy cifra gyorsleoldó-zárral,
és a kioldó piros fogantyújával;
Egyetlen műszerem a tizedmásodpercek lassú ütemére
ugráló mutatójú műanyag-foglalatos stopperóra volt,
a mentőernyő előre feszülő domborulatán.
Ez volt a nagy várakozás!
Egy lányra vártam, hogy talán utánam jön,
és hozzám lebeg a szélsüvöltésben, mert ismeri ezt a dalt,
és a belobbanó ernyők hosszú robaját.
Nem jöhetett. A földön meg: elszalasztottam.
És ti aligha értitek meg tragédiámat:
miért nem értem igazán soha le a földre.
Mert van, amit el nem mondhatok,
a kristály-egű álmokat és a gyarló életet,
a logika és az érzelmek képzelődésbe szakadását,
az utat és következtetéseket,
mert sohasem volt szükségem tenyérjósra.
Hallgassátok csak a szél dalát!
Ebben a monoton, közönyös zajban,
a molekulák minden kombinációt kifejezni tudó táncában
benne van az én sorsom magyarázata is.
Kerítsetek egy „Másodfajú Maxwell-démont”!
Talán kiszűri nektek e zajból életem keserű képletét!

A K E Z D Ő
(GL. 1978)
Minden nap újra építem szerte hulló életem.
Mert reggel nyugodtan ébredek,
a dolgos napra várók csendes boldogságával.
Mint drága ital kristálycseppjeit, ízlelgetem
a hasznos tennivalók gondolatát.
Aztán az első óvatlan szóra széttörik nyugalmam,
és hulló darabjai a kegyetlen önvád éles cserepeivé válnak.
Az első napsugár-órát az opálos fellegek jeges órái követik.
Aztán jön a dac ököl-órája, majd a véres fogcsikorgatásé;
a finom kerekek érdes malomkövekké ormótlanodnak,
a rugók acélos szálait esetlen gombák korhadéka merevíti.
És jönnek a végső kétségbeesés szederjes láz-órái,
a lélek iszonyú salakját okádó szörnyeteg-órák.
A kimúlás görcseiben egy tudat vonaglik,
de kiállja a külső és belső ellenfelek pusztító rohamait,
mert dacol minden támadással.
Olykor egy idegen mosoly halvány fényt repít,
talán egy új, erősebb hajnal eljövetelét,
vagy a foszló vihar utáni alkonyat nyugvó napsugarát idézve,
és az iszony elenyész.
Majd fel-felbukkan újra, míg minden el nem múlik
az éjszaka különös, szimbolikus,
valamit mondani akaró álmaiban.
És reggel újra kezdhetem múltba hulló életem.

A FÖLD FELÉ
(GL.1977)
Már csak töredezett sorokra futja,
disszonáns szavakra, rímtelen áradatra,
ritmus nélkül dadogó versszakokra.
Ha álmomban repültem is,
éberen csak útjában voltam mindenkinek.
Üres terekre vágytam, szerettem a „szobát”,
melynek talaja a látóhatár,
és mennyezete a felhők fölött maga a végtelen.
Ám egy éjszaka szárnyaim karokká csonkultak.
Letaszítottak a fellegek.
Aszfalton vonszoltam ócska testemet,
át egy betonerdőn.
Belefulladtam az élet tavába,
de még annak legmélyebb fenekén is,
a legvastagabb iszaprétegen is átesve,
hiába kerestem valamit;
És csak az egyre tömörödő közegből éreztem,
hogy még mindig haladok.
HOLTVÁGÁNY
(GL. 1977)
Elhullt a múlt!
A felhőrétegek között süvöltve zuhan,
És karját tárja:
„Uraim, kik a jövőben LESZEK,
el ne feledkezzetek rólam, az ősről,
a minden gáncsot könnyen feledősről;
Váltsátok be a vágyakat,
a kristály-egű álmokat,
miket egy kisgyerek kijelölt!”
Ki voltam régen? Már nem tudom,
mert szüntelen metamorfózisban élek,
és nevemet már nem-azonos lelkek
hosszú sora viselte.
Mert hosszú az a sor, mit az idő darabkái,
az egymásba folyón is széttöredező évek,
napok, pillanatok képviselnek.
És ÉNEM ősei olykor feddőn néznek
A gyermekkor napsugaras távlataiból.

V É G Ü L
(GL. 1978)
Kerestelek.
Loholtam a betonon.
Bekukkantottam keskeny kis utcazugokba,
elhagyott és félig felépült házak között bolyongtam,
elszaladtam lakott házikók fényvető ablakai előtt,
emberek fehérlő falaktól szűrt szava ért utol,
és egy séta jutott eszembe, meg egy kérlelés,
talán üzenet a múltból,
vagy rejtett akarat türelmetlen lökdösése,
melyet sehogy se tudtam megfejteni,
mert akkor sem találtalak sehol, bár fogtam a kezed.
A sötétbe mormoltam: merre vagy?
Kapkodtam a lábam tovább,
legszívesebben felhúztam volna, hogy kezeimen fussak,
otthagyott lábnyomaid valahol kitapintva, gondolattalanul,
mert a jelen repedezett kéreggé tűnt pocsolyáiban botladozva
ki gondol a távoli óceánra, a múlt nádasaira,
a fű zöldellő tengerére?
Aztán tudtam: már nem vagy sehol.
És a jövőbe zuhanva-bukdácsolva, futva a látóhatár felé,
elhullajtottam a múlt csavargásait,
elfeledtem önmagam is, ábrándjaimat többször megtizedelve,
míg csak megmaradt a végső következtetés.
Kimondva is a céltalanságot, érezhet még kicsit az ember;
ha már élünk, segítsünk mindenkit igazán élni!
Ha kell, önmegtagadással is,
mert az álmok ideje nem jött még el,
és ha mégis szólok az álmok letiprói ellen,
azt is az éber nappalokért tegyem!

H I D E G
(GL. 1976)
Hideg júniusi délután volt.
Zúgtak a szélcibálta fák,
a galambok csak nagy keservvel értek földet,
és gondolom, az erdőben elnémult
a kabócák körfűrész-hangú zengése is.
Nem tudom, mikor volt.
Valamikor minden napra emlékeztem,
mindegyik felidézhető volt tetteiről;
most csak múlik az idő, de nem telik;
egymásba folynak az elrontott nappalok
és az értelmetlen éjszakák.
Csak azt tudom, hozzád siettem:
Hazatért csavargásából az ostoba gyerek,
és naivul otthont reméltem pihentetőnek,
bár nem alkottam még meg otthonom,
és ki sem érdemeltem a pihenést.
Elrongyolt felhők szaladtak,
minden szaladt azon a napon -
és rájöttem: elszaladt fölöttem rengeteg év,
melyből néhány utolsó ért volna valamit
melletted, ha én is szaladok,
vagy felkapaszkodom időm tajtékzó áramlatára,
és nem csak eszméket keresve ténfergek
tétova part menti örvényeiben.

A VÉDELEM
(GL. 1976)
Nem vagy Te különc, csak olyan, mint mások:
idegeskedők, békére sóvárok.
Ha teszel valamit, magadért teszed,
hallgatag vagy, nincs ígéreted.
Lelkesedsz, de miért? „A világ érdekel!”
Sok az nekem: a világ porszemként nyel el.
Könnyű Neked: nem kérded, mit, miért;
miért küzd az ember, miféle „életért”;
miért küzd mindenki, önző, vagy önzetlen,
életét kergetve végig egy életen.
Te sem kérded, miért, mi az, hogy cél, s mit ér?
„Szép élet”, „Áldozat”, más semmi sem kísér!
Magányos vagy - lehet. Mindenki magányos.
Magányos a torony, az út, hegy, a város.
Minden csak önmaga, ezért van egyedül.
Erdő? Magányos fák magányos fák körül!
És ha egyet akar kettő: csak önmaga!
Véletlen egyforma két agy gondolata.
Én meg - belátva ezt és a többi csapdát,
kerülve az „élet” számtalan kalandját,
csak Rá vártam: aki feloldozna talán,
áttörve az eszmék börtönszerű falán.
Vártam, nyomorodtam, szinte észrevétlen.
Már TE SEM segíthetsz? - fásult arccal kérdem.
Magadért vagy, mint ők! Én pedig senkiért.
Csak egy a védelem, mely eddig elkísért:
Nekik megbocsátok, Téged - megértelek.
Megmenthettél volna?
Hiába kértelek.

T I T O K
(GL. 1975)
Volt idő, hogy mit se bánva,
felhőket vágytam társamul,
és zúgó szelek óceánjába
léptem hűvösen, szótlanul.
Aztán a vihar orgonái
búgtak és fütyültek hangosan,
húzott a Föld, a messzi táj,
egyedül voltam, magam!
Kívántam akkor: újra fel!
Mindez már a múlt.
A vágyra tett ma nem felel,
s a vágy is megfakult.
Ha kék az ég és zöld a fű,
s néha még nem lelem helyem,
egy kéz, mely bűvös erejű,
simogatja lázas fejem.
Már nem a kemény szél ölel,
hanem két vékony női kar,
nem - mint az ég - elvisel,
de visszavár, kér és akar!
Az égbe vad vágyam űzött,
nappal gépen, éjjel távcsövön,
de a csodás felhők között
nem volt más, csak fényözön!
S az éji csillagokba nézve
nem leltem, csak kacsingatást,
az ég agyamba képleteit véste,
nem titkait. Letűnt varázst!
Ha mosolyog kedves arcod,
és suttogsz szerető szavakat,
értem a titkot, a harcod,
és visszasúgom azokat.

KÖNYÖRGŐ
(GL. 1974)
Ha férfivá serdül a gyermek,
ki voltam valamikor,
társra találsz és boldog lesz életed.
De míg nőtt, elváltozott,
helyén most évekkel idősebb, másik gyermek ül.
Nem élne már, ha jövőbe látott volna,
és felismeri magát utódszörnyeiben.
Adj hitet, mert félek a Semmitől,
hová időbe nyúló tudathasadásom sodor!
Adj hitet, mert nem félek eléggé,
rég óvó logikám önemésztésbe kergült;
vagy mutasd meg, mindez tévedés,
amit lidérces évek, a változás ostorcsapásai hoztak!
A Mindenség céltalanságán mélázó
csak értelmes lény lehet,
de én ember is szeretnék lenni!
Adj hitet, vagy vess rám keresztet
az ördögűzők hagyományosságával!

EGYMAGAM
(GL. 1972)
Én futottam, mert hívtak kéklő távlatok,
És jutottam egy lépésnyit tovább.
Csak futottam, nem félve, hogy magam vagyok,
Mert nem adtam a kékségnél alább!
Oly régen volt, hogy csak a távlat érdekelt,
És nem hatolt belém a torz magány.
Oly régen volt, mikor még minden énekelt,
És meghajolt előttem a Talány.
Ma már tudom: börtön ez a lélek,
És láthatom, hogy űzöm el mástól magam.
És tudhatom: nem ér ez soha véget,
Mert elbukom, dacolva velem - egymagam.
+ + + + + + + + + + + + +
APRÁNKÉNT
(GL. 1972)
Apránként építem magamat,
Téglát téglára rakva.
Minden kis tégla az akarat
Lassú gyümölcse és magva.
Csírája eljövő terveimnek,
Miket követel nehézkes életem,
És Téged, társát életemnek,
Kérlek, segíts most énnekem.
Kérlek, segíts: most és mindörökké!
A ma keserves és hideg,
De balzsam a múlt sebe fölé,
Alap a jövő szebb éveinek.
Kérlek, segíts! Esendő vagyok!
De majd, ha erős lesz e vézna szív,
Vezérlőd leszek, mint vérnek az érfalak,
És támaszod, mint hídnak a karcsú ív.
+ + + + + + + + + + + + +

ÉGI HÍVÁS
(GL. 1970)
Ha kék az ég és zöld a fű,
És a szél oly friss hevü,
Ha szél hajt fodros felleget,
Mely nyári égen átlebeg,
Akkor én oly víg vagyok,
Hogy minden földit itt hagyok,
És elmegyek az égbe, mint
Ki földre sose jön megint!
A felhő int, és ott vagyok,
Hol minden tiszta és ragyog,
Hol madár se sír, csacsog,
S az ég mögött a csillagok!
Ó, túl erős a földi tér,
Lehúz az ősi por felé,
De hívnak messzi fellegek,
Közéjük újra elmegyek!
Legyőzöm majd a föld-erőt,
Vagy úgy, mint sok ezer előd:
A Föld porába fulladok,
S a vágy helyén csak űrt hagyok.

csak engem kíván
ő rá senki nem vár itt
ki érti eztet?

34108: Ki érti hát,
Ezt mondja a lány is.
Szomorúan sarkon fordul
Ő rá senki nem vár itt...

A KÍVÁNCSI
Ki nem szeretné közelről szemrevenni
A nyári délutánok ezerszer bodros felhő-tornyait?
S van-e, aki nem gondolt még
A rét apró rögei közt mászó fürge rovarokra,
Kik fölött égbe vesznek a fű-dzsungel óriásai?
Vagy a súlyos víztükör alatt
Ki nem figyelné mozdulatlanul
A mélység hideg szörnyeit és izmos, lengeteg virágait?
Ezért hát igyekeztem meglátni minden láthatót.
Jártam a réteket, dombokat, és bár a fű nekem
Legfeljebb csak derékig ért,
Szemem ott görgött a talaj kavicsai közt,
Csenevész pókok, bogárkák moccanásait kutatva.
És mivel a távcső élettelen képet ad,
Felemelkedtem a felhők közé
A dübörgő gép parányi ablaka mögött,
Míg a tengerek, vizek világát, jobb híján,
A könyvek színes lapjain
És a sovány filmek vászonán át szemléltem.
De jött egy leány,
És többé nem lapoztam a könyveket.
Nem jártam a rétek hűs, tiszta füvei között,
És a felhők kilométeres épületeiről
Az ő pillanatnyi távolsága jutott eszembe.
Válaszút esetén a világ rokonszenves síkjai helyett
Őt választottam volna, mint egyetlen pontot
Az érdektelen végtelenség ellentéteként.
Ki érti hát, miért riadtam vissza,
Mikor suttogó szava nyomán rájöttem,
Hogy mit se törődve elhagyott világaimmal
Ő csak engem kíván?
(GL. 1971)

34106: [kacaj]