Egy felhő élete
Csak néztem ablakomból az eget,
Melyen sötét felhő
gyülekezett.
Csak néztem, mert tetszett,
Ahogyan egy felhő megszületett.
Megszületett és felsírt, anyját
kereste,
De ki tudja, hogy őt ki nemzette.
Egyre csak sírt és a szívem
megszakadt,
Hogy egy fiatal felhő sírva fakadt.
A kicsiny felhő csak sírdogál,
Ő az, kit a nap szárít, s a szél
dobál.
Felhő ne hullasd könnyedet,
Mert így a nap ássa sírhelyed.
De a felhő, rám nem hallgat,
Sajnálja, hogy egyedül maradt.
A nap égeti kicsiny hátát,
Nem kíméli, pedig ha
látná…
Ha látná szenvedését,
ölébe venné,
Mint anya gyermekét, dédelgetné,
De a nap messze van, nem láthatja,
Hogy sugara egy gyermek hátát
szántja.
A felhő lassan elhallgat, nem sír
már,
Meg sem szólal, már semmit nem vár.
Csak feltekint a forró napra,
Mely tudta nélkül a halálba hajtja.
És minden egyes
könnycseppjéből,
Új élet sarjad a fekete
földből.
Hát tudja, hogy volt értelme élni,
Apró magokba életet lehelni.
A kis felhő még utoljára mosolyog,
Tudja, hogy rövid élete, életet
hozott.
És lassan eltűnik az égen,
Talán megmarad valaki
emlékezetében…