végére értem az első
kötetnek.
7208:
"nem akarok hazudni. És ez egy csomó
korlátot szab."
- számomra inkább az a nagy, durva
kérdés: Mit akar mondani?
Mert az első kötetben nemigen volt semmi,
amit nekem mondott volna ez a könyv. Sem a dolgok
megközelítésének módja nem
új számomra, mert már eddigi
könyveiből is kiderült, hogy
Nádas így gondolkodik a dolgokról, sem
a témák, amikről szó van, nem
újak, egy csomó szereplőt és
történetet és sorsot ismerek
korábbi írásaiból.
"A testiség tényleg túl
erős, miért nem ír arról, milyen
(jó) az, amikor az ember megfeledkezik a
testéről? Amikor valaminek nincs testi
vonatkozása?" - köszi ezt a
kérdést, Dávid.
"Ugyanakkor én erősnek érzem a
könyvet, ezt az elemző készséget,
olyan könyv ez, ami átrendezi a
világot." - ezt fejtsd ki kicsit lécci.
mit rendez át?
"Ráadásul kis genya is, mert
lelkifurdalást okoz, a tudatalattira
apellál." - ezt is fejtsd ki lécci.
nekem egy pillanatig nem okozott
lelkiismeretfurdalást. (érzéketlen
vagyok?)
"Azon tűnődtem, mit ad ez a
regény, megéri-e az, amit ad, a sok
szenvedést. Meg azon is, mennyire kegyetlen,
mennyire szép."
- talán ez valami hasonló kérdés,
mint amikor én azt kérdezem, mit akar
mondani...
"Meg hogy van-e benne szeretet." -
ismerőseim közül kb. te vagy az
egyetlen, akiről feltételeztem, hogy ezt a
kérdést fel meri tenni. Abszolút fontos
kérdés ez nekem is, de attól félek
durván le leszünk ezzel hurrogva, hogy ez
esztétikailag nem releváns. Nagy
megkönnyebbülésemre az 1. könyv
végén a négy
"öregasszony" végre emberi
viszonyokat és emberi érzéseket hozott
a könyvbe. ebben a reményben olvasok
tovább.
"És engem zavart, hogy folyton Nádast
látom-hallom a könyv olvasásakor."
- igen, ezt érzem én is.
"és van még egy kérdés, ki az
elbeszélő, milyen elbeszélőnk
van?" - most elkezdtem a 2. kötetet és
itt a Margitszigeten hirtelen egyes szám
első személyben kezd beszélni a
fejezet főalakja magáról, aztán
visszavált megint egyes szám harmadik
személyre...