Ottlikiász:
Németh Gábor:
Most volt egy furcsa tapasztalatom. A Jelenkor
címû folyóirattól kaptam egy
felkérést, hogy a Továbbélõk
címû Ottlik-regényrõl írjak
valamit. Elvileg kritikát. Amit ott írtam,
azt itt és most zárójelbe tenném,
inkább a tapasztalatról mondok valamit.
Fantasztikusan fura volt rálátni egy
szerintem rettenetesen nemes, és - azért
ennyit mégis mondanék - megengedhetetlen
módon fölülbírált gesztusra.
Ha a két szöveget, az Iskolát és a
Továbbélõket összehasonlítja
az ember, akkor Ottlik esetében is
körülbelül olyan típusú
robbanást érzékel, amilyen a /Garaczi/
Laci szövegével történt, amikor
átalakította a narrációt. Valaki
egy számára nagyon fontos, hihetetlen
egzisztenciális tétekkel bíró
tapasztalatot megpróbál megfogalmazni egy
készen kapott nyelven. Ez a nyelv -
bármennyire is, hogy mondjam, nyomokat visel
magán abból a
változás-sorozatból, ami a modernizmus
gyûjtõfogalmával írható le -
mégiscsak 19. századi, egy olyan
eljárás, ami abszolút uralható,
lineáris, tiszta szerkezetû stb. stb.
És amikor Ottlik készen van ezzel a
szöveggel, és összeméri azzal a
vággyal, érzéki és szellemi
tapasztalattömeggel, amit a
létezés-szakma gyakorlása
számára jelent, hirtelen rálát a
saját munkájára, és azt mondja:
"Hát nem. Ez nem az". Visszavonja - ez
szerintem egy igen fontos
regénytörténeti gesztus, visszavonja a
kéziratot - és csinál egy másik
könyvet. Ami az összes hibájával
együtt szerintem nagyságrendekkel nagyobb
teljesítmény. A kockázat szót
szeretném hangsúlyozni, ott érzem ezt a
kockázatot, hogy valaki addig akar elmenni,
amikor már egyáltalán nem fogja semmi a
kezét. Ahol már nincsen semmi sem. Ugyanis
õ az egyetlen, aki elmehet oda. És ha õ
nem megy el oda, soha senki sem fog elmenni.
http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre41/beszelgetes.htm