a port-on itt egy másik értelmezés:
Ugyan mi lehetett olyan félelmetes Virginia
Woolf, angol írónő
munkásságában, hogy alig 20 évvel
öngyilkosságát követően
gúnydalocska örökítette meg a
nevét, melyet egy New England-i városka
egyetemének lerészegedett tanárai
kántálnak nagy whiskyzések és
röhögések közepette Edward Albee,
nemzedéke egyik legígéretesebb
ifjú drámaírójának 1962-ben
született világhírűvé
vált darabjában?
A mű szereplői minél gyakrabban
és hangosabban éneklik a dalt, annál
nyilvánvalóbb a félelmük a
gyermekkoruk óta bennük
"járó"
kísértetektől, a számolatlan
különböző időtől,
mely mind egyszerre ketyeg bennük, s a
számtalan különböző
embertől, aki mind egyszerre üt
szállást a szellemükben. Ezek az
"ének" egymás fölé
halmozva, mint pincér kezében a
tányér, alkotják a
személyüket - akárha őseik
végeláthatatlan sora volna - miközben
mind ők maguk abban a kerek pillanatban.
És félhetnek attól is, hogy mint
Virginia Woolf Orlandójában, minden emberben
van valami ingadozás a két nem
között, s nemegyszer csak a ruha teszi a
férfiúi vagy női külsőt, s
lenn a mélyben rejlő "nem"
éppen ellentéte annak, amit a felszínen
látunk. Valamennyiüknek meg kell
tapasztalnia, milyen ellentmondások és
zavarok születnek így...
A szerelem is félelmet kelt bennük, hisz
két arca van: egy fekete és egy fehér.
Minden tagja kettős, és az egyik teljes
ellentéte a másiknak. De oly szorosan
egybefűződnek, hogy nem lehet
szétválasztani őket. Mikor a szerelem
közeledik fehér arcát, sima,
elragadó testét mutatja és az
öröm levegője áramlik
körülötte, majd egyszer csak hirtelen
megfordul, és fény derül a másik
oldalára is, mely fekete, állati és
szőrös. Már nem is szerelem, nem
paradicsommadár, hanem farkas, aki
körül csak a bujaság keselyűje
csapkod ocsmányul és undokul...